Gézengúz és Tündér brüsszeli napjai

Gyermekeink közül még csak Tünde várja lelkesen és látványosan az iskolakezdést (de gyanítom, h Gúz pajti is vágyakozik már, csak persze ő ezt a világért sem vallaná be :-) )

Tegnap délelőtt kihasználtuk az utolsó Szentmise-nélküli vasárnap délelőttöt, beszereztünk egy grillcsirkét a kerületi piacon, és jártunk egyet a közeli erdőben, szép leveleket, terméseket, virágokat keresve. (Amit oly ritkán teszünk meg, amióta kertünk van.)

Süni csalánt gyűjtött, nagy bátran, egy kendővel fogva csupán a szúrós szárakat - ebből otthon egészséges tea lesz az egész családnak:

Cirmi végre használatba vette a Figueresben beszerzett szuvenír kosárkáját. Kitűnően alkalmas volt a korlátozott számú szép falevél befogadására. Otthon gondosan könyvbe tettük őket préselődni, majd őszi dísz lesz belőlük, egy otthonra, egy pedig a tanítónéninek a tanterembe.

Lovakat is szoktunk látni ezen a helyen - ennek az egyhetes lovastábort befejezett, és a lovakkal igen közeli kapcsolatot kiépített nyulaink igencsak örültek volna. De be kellett érnünk két békésen falatozó csacsival:

A csirke elfogyasztására aztán igazi piknik hangulatban került sor:

Tegnap este csipetkéink menetrend szerint megérkeztek (szerencsére este 9-kor még nem volt teljesen sötét a kertben, így lehetett terepszemlét tartani), ma reggel pedig már lelkesen készültek az e heti elfoglaltságukat jelentő lovastáborba. Reggeli közben még egyszer megbeszéltük a legfontosabb tudnivalókat a táborról, hányra kell menni, hogyan fog zajlani a nap stb., és szóba jött az is, h lovon vagy pónin ülnek-e majd. Felidéztük, h tavaly nyáron a Börzsönyben már ültek igazi nagy lovon, ám ezt Tünde csodálkozva és kételkedve hallgatta. Állította, h az póni volt. Gúz és a szülők együttesen győzködtük a lóról: "Dee, ló volt az, hát nem emlékszel, milyen nagy volt?" Mire Tünde, teljesen komolyan: "Jaa. Azt hittem, hogy az óriáspóni volt."

Sünikénk határozott kérése volt, h a kertről neki semmit ne mondjunk (hadd legyen meglepetés, mi mennyit nőtt a távollétében), és semmilyen munkálatot ne végezzünk nélküle. Uff, ez utóbbit nem könnyű betartani egy teljes hétvége alatt, így azért trükköztünk egy kicsit: a kerthez konkrétan nem nyúltunk, de a tavon sokat dolgozott Gábor, együtt rendbetettük az előkertet, ill. én még a teraszon a fűszernövényeket pátyolgattam. Számomra a legkellemesebb meglepetést a szőlő okozta, amit 2 éve kaptunk Magnustól: szép terebélyesre nőtt, befutotta a fél kerítést, ráadásul legalább tíz, figyelemre méltó fürt is himbálózik rajta. És milyen finom! Egyet megettem, a többivel várom a kis szőke bogárkámat, aki rajtam kívül a másik gyümölcsimádóvá kezdi kinőni magát :-)

És mivel a hazaúton lelkesen tudósítottam a gasztronómiai élményeinkről, engedtessék meg, h a saját konyhaművészetünk előtt is hódoljak egy picit. Az ebéd ma Rizottó volt Gábor módra (borsóval, parmezánnal, pirított fenyőmaggal, vargányával és tölcsérgombával - nehogy ez utóbbi hiánya miatt elvonási tüneteink támadjanak :-)

A vacsorát pedig én alkottam (na jó, az alkotás azért túlzás, hús-ügyben köztudottan legfeljebb csak készíteni szoktam, az alkotás a Gábor műfaja...) joghurtos-mézes-tárkonyos csirkemell, zöldfűszeres (tárkonyos-citromfüves-snidlinges-oreganós) salátával, holland sajtszelettel.

Az utolsó napra Gábor remek ötlettel állt elő (mint azt tőle megszokhattuk :-)) Nevezetesen, h hajtsunk le az autópályáról, és a Rajna völgyében autózzunk, így sok-sok várat, szép házakat és érdekes sziklaképződményeket (pl. az ún. Loreley-szikla) láthatunk.

Hát, a váraknak tényleg nem volt se szeri, se száma. Megmászni, érdemben megnézni természetesen egyiket sem engedte az időnk - egy gyors útszéli megálló, egy fénykép, ennyire futotta.

 Hosszabb, ebéddel is egybekötött megállóra aztán Maria Laach-ban kerítettünk sort. Megnéztük az apátsági  Bazilikát (kissé sötét belül, de szépen, visszafogottan díszített, román stílusú), illetve a tavat, ami egy egykori vulkáni kráter feltöltődése nyomán keletkezett. Nagyon szép kirándulóhely a tó is, és a Rajna-völgy is potenciális lakóautós-biciklizős célpontként került feljegyzésre képzeletbeli naptárunkba.

A tótól pedig bő két óra autózással megérkeztünk brüsszeli otthonunkba: a sok esőnek köszönhetően igen buja, de azért még nem rendetlen, egészséges kert fogadott, valamint Arankának köszönhetően csodálatosan tiszta és rendezett ház. Süni a telefonban egyedül a halak létszáma és hogyléte felől érdeklődött (mind a hat megvan!), a kertről nem akart szóbeli előzetes információt szerezni, kivárja a vasárnap esti visszaérkezését. Sőt, Apát is letiltotta mindenféle kertészkedési munkálatról - nemhiába, mégiscsak ő nálunk a főkertész :-))

Eredeti tervünk szerint a ma esti szállásunk Donaueschingenben lett volna, annak örömére, h ott ered a Duna. Később úgy döntöttünk, ez a városka csak egy köztes állomás lesz. A helyszínen megtudtuk, h a Duna leánykori (születéskori) neve valójában nem is Duna, hanem két kis patakocska, a Breg és a Brigach összefolyása után nevezik Dunának. Ennek ellenére van egy helyes emlékműve a feltörő víznek a városközpontban (ami többek között Vác testvérvárosa).

Második állomásunk Tübingen volt, mint híres régi egyetemváros. Az egyetem jelenleg különleges módon a várban székel.

Figyelemreméltó a Városháza épülete is (amely előtti tér piacnak is otthont ad - nagy örömömre, végre tudtam vételezni friss gyümölcsöt!)

 Ebédre a Vár éttermébe ültünk be, csak utólag tudván meg, h ez az útikönyvünk által ajánlott két hely egyike. Hogy tartsuk a szokást, előételnek tölcsérgombát választottunk (krémleves formájában). Főételnek pedig a sváb specialitásként ajánlott Maultaschent, azaz lényegében nagyméretű húsos batyut, amit különböző szósszal és körítéssel szolgálnak fel.

Tübingen után célba vettük az éjszakai szállás revideált helyszíneként kiválasztott Heidelberget. Nem csalódtunk! Nemcsak az egyetemi épületek, a vár, az Óváros hídja szolgált szép és érdekes látnivalóval, de találtunk egy, barokk mivolta ellenére lenyűgöző szépségű (szerintem) templomot, mégpedig a jezsuitákét. A hatalmas ablakoknak hála, rendkívül világos a belső tere, és ahelyett, h agyon lenne díszítve szoborfülkékkel-szobrokkal-oldalkápolnákkal, sima fehérek a falai és oszlopai is.

A vacsorára kiszemelt éttermet, ahol közel százféleképpen készítik a sertéssültet, zárva találtuk, így találomra mentünk be egy másikba, és ettünk egy remek sertéscsülök-szopósmalac-krumplisaláta-káposztasaláta kombinációt. (Nem is árt legalább a finom ennivalók emlékét elraktározni, holnap Bxl-ben úgysem lesz még kenyérmorzsa sem...)

Szállásunkról felkerekedve ma reggel egy hosszabb autózás következett (persze, volt benne dugó is, de szerencsére csak egy és nem nagyon hosszú), majd Lindau volt az első érdemi megálló. A Bodeni tó helyes városkájában ebédeltünk, sétáltunk, érdekes volt három ország (AT, DE és CH) területére egyszerre látni. A hajdani világítótorony remek kilátópontként szolgál nemcsak a parti sétány szállodáinak és kávézóinak, de a tavon cirkáló számtalan vízi alkalmatosságnak is a megtekintésére (utóbbiak fényképezését a szembe-napfény tette lehetetlenné). 

Lindau után Meersburg következett, ugyancsak tóparti sétával, a remlámhordozóként szolgáló Zeppelin léghajó megfigyelésével, pár fényképpel megörökítve, mielőtt kompra szálltunk volna, h autónkkal együtt eljussunk Konstanzba. 

Konstanz ugyebár Németországban van, de addig-addig sétafikáltunk az Óvárosban, míg eljutottunk Svájcig. Mondtam is Gábornak, h talán vacsorázzunk odaát :-) Aztán végül nem akartunk vacakolni a határellenőrzéssel, az átkelőhely közvetlen közelében sorakozó arab büfék sora pedig rémisztően hatott, így visszakanyarodtunk az Óvárosba .és élvezettel elfogyasztottunk egy-egy tölcsérgombás fogást (a magamét, a borjústeak-et le is fotóztam, elsősorban gasztro-érdeklődésű KA számára :-)

 Összességében ezidáig igencsak pozitívak a benyomásaink németajkú szomszédainknál. Tisztaság,rend, barátságos fogadtatás jellemző általában. A kiránduló közönség is valahogy "rendezett". Bad Ischl-ben és Salzburgban kifejezetten elegáns embereket láttunk, sokaknak ünnepélyes viselet a hagyományos drindl (nőknek) és (férfiaknak) bőr térdnadrág térdzoknival és melénnyel. Gábor mondta is, h vesz nekem egy "drindlit" - aztán a salzburgi sétálóutcán láttunk is egy csinos modellt, potom 999 euróért :-) A Bodeni tó partján már több a sportosabb turista, rengeteg a biciklis. De itt sincs többségben a Balatonnál megszokott tetkós-pirszinges, igénytelen népség. Gábor szerint azért, mert az olyanok éppenséggel most a Balatonnál vannak :-))

Amikor ma reggel kinéztem muskátlis teraszunkról, és körös-körül hegyeket, színes háztetőket, domboldalon legelésző bárányokat láttam, nagyon sajnáltam, h Bátyóék az ukrán demokrácia újabb csodálatos vívmányának áldozatul esve nem tudtak velünk tartani erre az autós kalandtúrára :-(((

Azután igyekeztem a felhőket elkergetni a fejemből, és nekivágtunk az egésznaposra tervezett salzburgi városnézésnek. Reméltük, h elég lesz rá egyetlen nap. És elég volt. Sem fizikailag nem bírtunk volna többet talpalni, sem szellemileg nem lettünk volna képesek többet befogadni. Nagyon szép, tartalmas, de tömény napunk volt sok templommal, várral, és persze Mozarttal. Nemcsak Ausztria és Salzburg vallási és világi történetét illetően okosodtunk, de sokat megtudtunk a Mozart család apraja-nagyjáról, baráti és rokoni köréről, szokásairól, életéről. Sőt, arról is, h mi mindent lehet rásózni a szegény halandó turistára szuvenír gyanánt (mindig újra és újra képes vagyok elcsodálkozni, hogyan tudnak épeszű emberek pénzt adni olyan dolgokért, mint pl. Mozart fejével díszített golflabda...)

Óriási "mázli" a városnak, h pár évvel a tehetséges Wolfgang Amadeus születése után a Mozart család másik házba költözött, így nemcsak a szülőházát (aminek földszintjén egy Spar bolt üzemel!), de a későbbi lakóházát is milliók látogatják.

Bánatunkra a világ legnagyobb, 100m széles színpaddal rendelkező operaházának látogatását lekéstük, de talán visszatérünk még ide, előadásra szóló jeggyel a kezünkben (bámulatos mennyiségű koncertet, opera- és marionett-előadást láttunk reklámozni ugyancsak bámulatos mennyiségű templomban és egyéb helyszínen). A templomok mennyisége tényleg meglepő Salzburgban, tekintve a lakosságszámot (ma 146 ezer, de a templomok építése idején 16 ezer volt!), és azt a tényt, h önmagában a Dóm befogadóképessége 10 ezer fő. Ráadásul a templomok túlnyomó többsége barokk stílusú, ami számunkra "émelyítően" hatott és nehezítette a látottak élvezetét. Üdítő kivétel volt a karcsú tornyú gótikus ferences templom, ill. maga a Dóm is, amely noha barokk, de annak jóval kevésbé színes-aranyozott-csicsás változatában.

A másik csalódást a Hotel Sacher cukrászdája okozta, aminek teraszán szerettünk volna kávézni-sütizni, ám a bejáratnál elhelyezett tábla kedves szövege ellenére - miszerint szíveskedjünk várakozni, amíg a személyzet értünk jön és asztalhoz ültet - kb. 3-4 percen keresztül a kutya se ugatta meg a sorban álldogáló 8-10 embert, és ez már elég volt ahhoz, h egy másik párral éppen egyidőben távozzunk. Ennyire azért nem kellene nagyra lenni... Az ebéd szerencsére nagyon jó kulináris emlék marad, a környéken oly népszerű tölcsérgombás fogásokkal (a desszertet meg Anyuci vargabélese hiánytalanul pótolta!) Ebédre egyébként az Egyetem jogi karának menzáját néztük ki, mivel épp ott mentünk el mellette, és barátságos kerthelyiség látványát nyújtotta. Viccesnek találtuk, h menzadiák módra étkezzünk - aztán erről mégis le kellett mondanunk, mivel éppen mire az ételt osztó hölgyikéhez értünk a tálcánkkal, elfogyott a tölcsérgombás fogás, egy snassz csirkemellhez meg nem fűlött a fogunk...

Brüsszelbe való visszatérésünket az ideúthoz hasonlatosan, több napra széthúzva tervezzük megvalósítani. Az út első szakaszát tegnap sikeresen letudtuk, egyedül a Hegyeshalomnál ideiglenesen bevezetett osztrák határellenőrzés okozott egy órás fennakadást.

Első állomásunk a melki bencés apátság volt (amit a 2016 tavaszi autós hazaúton már megkíséreltünk a gyermekekkel négyesben megnézni, de heves tiltakozásba ütközvén engedtünk a nyomásnak és elnapoltuk a programot).

Melk után a Salzkammerguti tóvidéken keresztül igyekeztünk szálláshelyünkre (Puch bei Hallein, Salzburgtól 10 km délre), meg-megállva egy szép faluban, tóparton, hegy mellett. Érintettük többek között Gmundent és Tauerkirchent.

Vacsoránkat pedig Ferenc József és Sissi kedvelt nyaralóhelyén, Bad Ischl-ben költöttük el.

négyhetes időszak második felét már statikusabban töltöttük - szokás szerint a Balatonon - ám a baráti és családi összejövetelek sora itt is folytatódott.

KA-ék érkezése enyhítette a Bendegúz távozása feletti hiányérzetünket - kicsi fiunk ui. fogta magát, és "visszaszökött" a Keletire avégett, h az unokatestvérekkel lehessen. És milyen jól tette: az elmondásából és a képekből (amiből Nagymami rengeteg jól sikerültet adott!) ítélve remekül szórakoztak:

Egy röpke napra Éviék is beugrottak:

Aztán kiegészültünk Bendegúzzal, és el lehetett látogatni a hagyományoknak megfelelően Balatongyörökre.

Az utolsó előtti napon Jutkának örülhettünk, majd a Gábor és én elutazásom napjának reggelén megérkezett Mama, testületileg, Endrével és a két szőrös családtaggal :-)

A legutóbbi blog-bejegyzések idején manócskáink már a Nagymamáknál töltötték jól megérdemelt szünidejüket.

Igaz, h a Szentmise után nem tűntek túl boldognak...

... de azért több volt a vidám pillanat :-)

Mi szülők pedig, miután sikerült túlélnünk az autózás utolsó, legrázósabb szakaszát is, ami lényegében esőből és dugóból állt össze, megkezdhettük magyarországi programjainkat. A közel négyhetes időszak igencsak változatosan telt: a Család különböző részeivel találkoztunk-kirándultunk Kis- és Nagy-Magyarország tájain.
Miközben Gáborka Budapesten ügyintézett, majd a Keletire látogatott, én kezdtem a kirándulást Szülőföldemen. Az Ukrajnába való határátkelés újfent embert próbáló feladatnak bizonyult, de tudom, h nemsokára már csak a szépre fogok emlékezni: a meleg fogadtatásra, a sok finomságra, a dédai bányató átúszására. 

Utána Anyucit sikerült 2 napra kirángatnom a fővárosi nyüzsgésből és a sok tennivalójából. Igaz, nem mentünk messzire, de a kikapcsolódáshoz épp elég volt a hegyek és az erdő közelsége, na meg persze a szállodai wellness-részlegé, a ping-pong asztalé, valamint a márianosztrai bazilikáé. Ez utóbbi mellett a börtönt és a börtönmúzeumot is megtekintettük, h szakmailag is épülhessek egy kicsit :-) 

Harmadik felvonásként nagy csapatépítő kiruccanást tettünk Nagymamiékkal és Sógorékkal a Felvidékre: Bajmóc várába, Beszterce- és Selmecbányára, valamint a Chopokra.

Utazásunk 2. és 3. éjszakáját az osztrák Zell am Seeben terveztük eltölteni. Az ideút megintcsak feszített tempóban zajlott a dugók miatt, így az esetleges időközi programként szóbajöhető Ulmot és Dachaut kihagytuk, Kufsteinben pedig egy sétát tettünk mindössze, és kívülről vetettünk egy pillantást az anno Kazinczy raboskodása helyszíneként is szolgáló várra.

Zell am Seebe érvén azonnal lementünk a tópartra, egy séta és egy ízletes vacsora reményében. Ami itt fogadott, attól olyan sokkot kaptam, h azóta sem tértem egészen magamhoz: az osztrák hegyek között megbúvó, ékszerdobozként ismert városkát ellepték az arabok. Többen vannak itt, mint amennyit Bxl-ben együttvéve eddig láttunk. Ráadásul nem is a Bxl-ben megszokott "lájtos" változatban, hanem bizony rengeteg köztük a keményvonalas, az arcot teljesen eltakaró fátylat viselő nő - ez még Hurghadán is szokatlan látvány, az ottaniak is haladnak a korral. Talán Szaúd-Arábia lehet ilyen... Először azt hittük, h a közelben menekülttábor működik, és onnan jönnek be várost nézni. Aztán kezdtünk ráébredni (részben netes hírmorzsák alapján. főleg ez alapján: https://www.theguardian.com/artanddesign/gallery/2015/jul/20/zell-am-see-austrian-village-muslim-holiday-hotspot-in-pictures , részben meg pusztán a szemünket használva), h ezek itt bizony turisták, mégpedig valószínűleg az Öböl-országokból. Tele van velük az utca, a Casino, a Grand Hotel... Méregdrága autókkal közlekednek (amit bizonyára a reptéren bérelnek). Láthatólag szívesen látott vendégek, mivel nemcsak hogy több felirat arabul is megjelenik, és néhány étteremnek arab nyelvű menüje van, de találtunk három Ali baba nevű éttermet és a Főtér sarkán (a régi katolikus templommal átellenben) üzemelő kisboltot is Ali babáról keresztelték el (nem túl sok fantáziával - vagy lehet, h nem létezik más arab hős?)

A mai nap nagy része gleccsertúrával telt. Nem a Glossglocknerre mentünk (noha KA nagyon lelkesen propagálta), hanem a Kitzsteinhornra. Két átszállással vitt három különböző felvonó a csúcsra (3000m), ahol már igencsak hidegre fordult az idő.

Nemcsak hideg fogadott szerencsére, hanem csodás panoráma (még a felhőkkel együtt is lehetett élvezni), és foltokban hó is.

A legtöbb azonban mégis miből (kiből) volt odafenn? Hát arabokból. Igen furcsa látványt nyújtottak a hóban, és nem is próbálták titkolni, mennyire élvezik a szánkózást, hógolyózást. (Amikor én mindezt csodálkozással vegyes méla megvetéssel néztem, akkor Gábor igen helytálló megjegyzéssel reagált: "A balinéz bennszülöttek legalább így nézhettek ránk, amikor berohantunk a tengerbe és ugráltunk a hullámokban.")

Ebéd közben (egy remek Tiroler Gröstler-t és desszertre Apfel streuselkuchen-t fogyasztva) aztán megpróbáltuk helyretenni magunkban/egymásban ezt a témát, és megegyeztünk, h tulképp jobbak az arab turisták, mint mondjuk az oroszok. Ez utóbbiak tényleg kibírhatatlanok, harsányak, és úgy viselkednek, mintha övék lenne a világ. Az angolok, ausztrálok is tudnak idegesítőek lenni, nem beszélve a szörnyen hangos olaszokról, a szüntelenül fényképező japánokról és a harákoló-köpködő (brrr) kínaiakról. Na és persze mi magyarok is tudunk ugyebár bunkók lenni... Szóval az itteni arabok bizony csendesek, illemtudóak, nem zavarnak sok vizet (kivéve amikor az egyik felvonó-kabinban jött rá a fickóra a telefonálhatnék, és gyakran hallottam a Jalla meg Intsallah szavakat - ezek, különösen a bxl-i előzményeket tekintve - nem tettek túl vidámmá) - egyszerűen csak sokan vannak, rettenetesen sokan. Reménykedem, h Ausztria más területein (különösen Salzburg/Hallstatt környékén) kisebb koncentrációban fordulnak elő (már csak azért is, mert bátyókám megnyúz ellenkező esetben :-))

 Holnap reggel már Bp felé vesszük az irányt, és Anyucinál hajtjuk álomra fejünket. Ott hála Istennek sötét színű csak Árnyék kutya lesz! :-))

A német fürdőváros nem okozott csalódást, megfelelt a hírének és az elvárásainknak: elegáns, az arisztokratikus múltat idéző hely, ahol hangulatos vacsorát költöttünk el és vidám reggeli sétát tettünk.

A Friedrichsbad leginkább az otthoni Széchenyi-fürdőre emlékeztetett, legalábbis az utca felől és az előcsarnokából szemlélve.

A pompás kivitelű, oszlopos Ivócsarnok nem kis meglepetést okozott, mivel sok mindent lehetett benne csinálni (turista-információt szerezni, különböző jegyeket venni, illemhelyet használni), csak éppen inni nem. Volt ugyan a terem közepén egy (forró!) vízfolyás, de ahhoz kiírták, h "Nem ivóvíz", mert arzént stb. tartalmaz (azért elhoztunk belőle egy palackkal, kortyolgatjuk is lassacskán

az enyhén sós löttyöt, bajunk még nem lett tőle).

Nem vagyunk nagy barátai az autós hazaútnak, idén mégis belevágtunk, két könnyítéssel: egyrészt, nincsenek már velünk a gyermekek, másrészt mivel belefér az öthetes szabadságba, több napra szét tudjuk húzni a kb. 14 órás vezetést. Pénteken indultunk tehát, sajnos épp a Belga Királyság ünnepén, így jó korán sikerült dugókba belefutnunk - mentek a belgák hosszú hétvégézni (vagy éppen már nyaralni). Azért sikerült belepréselni pár kisebb megállót Luxembourgban, az ún. 7 kastély völgyében, majd pedig Németo-ban, a völklingeni acélműnél (ami ma már üzemen kívül van és a világörökség részét képezi).

Az acélmű látogatását csak ráérősöknek és kemény idegzetűeknek javaslom: irgalmatlan nagy komplexum, több szinttel, sok lépcsővel, lifttel, híddal, átjáróval, teremmel, kinti-benti résszel, viszont a sétaútvonal jelei nem egyértelműek, a kezünkbe nyomott térkép sem kellően hasznos, a teremőr hölgyike nem beszélt sem angolul, sem franciául (megkérdezte tőlünk németül, h milyen nyelven beszélünk, majd amikor megneveztük az angolt és a franciát, akkor tanácstalanul sopánkodott...)

További dugók, terelések, fel- és szétbontások, le- és elzárások után este fél 9-re végre befutottunk az első esti célállomásra, Baden Badenbe.

Múlt hét vasárnap a repülőút elé suttyomban beiktattunk még egy kis városnézést. A gyerekeknek azt mondtuk, h Gironában fogunk ebédelni, meg fagyizni, és közben teszünk egy sétát. Nos, ez nagyjából tényleg így történt, csak előbb volt a séta, és aztán az ebéd, lévén, h 12 előtt még az elvetemültebb turistáknak sem szolgálnak fel ebédet a spanyolok... Séta közben sikerült megnéznünk az Óvárost, benne a Santa Maria Székesegyházat és a középkori arab fürdő maradványait. A város nevét egyébként Zsironának ejtik katalánul, és Heronának spanyolul - csak h ezzel se legyen könnyű dolga a külföldi halandónak. Végig küzdöttem ezzel a nyelvi kettősséggel, nem is fejlődött a spanyol nyelvtudásom egy hét alatt gyakorlatilag semmit :-((

Ebédnél sajnos végképp eluralkodott rajtam a reménytelenség és a kétségbeesés édes kicsi fiam táplálkozási szokásait illetően. Egy hétig tűrtem csendben, mint ama híres kicsi ürge, akit ki akarnak önteni, h Süni minden étkezésnél vmilyen sült hús és sült krumpli változatit rendelt, a mi tányérjainkon pompázó finomságokat pedig nem volt hajlandó megkóstolni sem. Gironában aztán sikerült elég változatosan rendelni: volt az asztalon négysajtos pizza (vajon ki rendelte? igen, Cirmi), bundázott tintahal-karika spanyolos sült krumplival (patatas bravas) Gúz rendelésére, valamint bundázott csirkefalatok, spanyol tortilla (ami nem chips, hanem krumplis omlett-szerűség), garnéla, languszta. Ezeket Gúz mind végigkóstolta, majd keserves képpel kijelentette, h neki mindebből semmi nem ízlik... Kis híján késembe dőltem. Ennél talán csak az rosszabb, h egy hét alatt a kolbászos szendvicset is megutálta (vagy inkább elege lett belőle), merthogy reggelire minden nap és vacsorára is többnyire azt ette (tekintve, h a többi felkínált finomságból nem akaródzott őkelmének enni). Meg is beszéltük - már derülve a dolgon - h ha a Nagymamák az együtt töltött 2 mo-i hét alatt kolbászos szendviccsel kínálják (amit amúgy imádni és kérni szokott), akkor nem fogják érteni, h miért rohan üvöltve az utca végéig... :-))

Tegnap vacsoravendégeink voltak. Ritka pillanat, amikor már sem nekünk, sem a barátainknak nincsenek Bxl-ben a gyermekei, így aztán kötetlenül és hosszasan lehet a kulináris élvezeteknek hódolni, beszélgetni. Az időjárás is kegyes volt, éjjel negyed 1-ig tudtunk a teraszon ülni. A menün nem sokáig törtük a fejünket Gáborral: megbeszéltük, h a főételt ő intézi, az előételt és a desszertet pedig én. Előbbi természetesen egy húsétel volt, méghozzá egyben sült (100 fokon, 8 órán át, lassan sülögetett-füstölődött) tarja, párolt krumplival, és káposzta-sárgarépa salátával. Óriási pech, h nem csináltunk róla fényképet, csodás látvány volt, amikor Gábor feltálalta (a vendégek a látványnál csak az ízét és az állagát dícsérték jobban). Sajnos én magam is csak a tálalás pillanatában láttam, és ott már a vendégek előtt nem jutott eszembe fényképezgetni.

Viszont az előételről készült kép, mindkettőről:

1. Avokádós-kivis uborkasaláta, marinált hagymával:

2. Mascarponés pármai sonkás szendvics (füge kellett volna még a tetejére, de nem kaptunk)

Mindkettő a KA blogjáról származó recept, könnyen, gyorsan elkészültek, és sikerük volt :-) (KA már nagy rutinos partifalat készítő, úgyhogy gyorsan átküldtem a képeket még menet közben, hátha lesz megjegyzése - de csak bátorítást kaptam. Köszönöm! :-)

Ugyancsak könnyen, gyorsan elkészült, és sikere volt a csokitortának, ami lisztet nem, csak darált diót és mandulát tartalmaz, elkeverve vajjal, cukorral, feldobva jó sok tojással és olvasztott csokival - nem éppen a legkönnyedebb nyáresti édesség, de mennyei finom :-)

Örültem a jól sikerült vacsorának, és biztos vagyok benne, h a siker nemcsak a fogások finámságán-ízletességén múlott, hanem a tálaláson is. Sajnos a gyerekekkel nehéz a belbecs mellett a külcsínre is gondot fordítani. Nemcsak az időhiány miatt, de azért is, mert egy zöldségkrémlevest azért mégsem tudok igazán vonzóvá tenni - legalábbis számukra - pusztán azáltal, h mondjuk üvegpohárba töltöm és ráhintek egy kis oregánó-virágot. De fogok próbálkozni, aztán meglátjuk, hátha "ragad" rájuk is vmi ilyen téren :-) (Vagy nem, és ők is úgy fognak leülni egyetemistaként vacsorázni, ahogy Gáborkával mi oly sokszor megtettük: a tej a bolti zacskóban, a felvágott a bolti csomagolópapírban... brrrr, gondolom most.... pedig akkor úgy is finom volt :-) )

Egyik reggel Sünivel magunk mögött hagytuk az alvó Apát és a már ébren lévő, mesenéző Tündét, h kisétáljunk L'Estartit partszakaszának végébe. Előtte a hajóról nézve már csalogattak az ígéretesen nagy sziklák és az őket nyaldosó hullámok. Itt aztán a kicsi fiam végre kedvére gyönyörködhetett a naaaagy hullámokban, nekem pedig nem volt más dolgom, mint fényképezni, és filmezni (ez utóbbi azért nem volt nagyon egyszerű mutatvány, mivel Süni ugyan sokszor előre szólt, h "figyelj, Anya, most jön egy nagy, ezt filmezd", amit én tőlem telhetően igyekeztem is megtenni, de utána bizony számonkérte, h "sikerült felvenni, amikor szétcsapódott a sziklán??" - hát, ez vagy sikerült, vagy nem... :-)

Talán keresve sem találhattunk volna jobb programot az utolsó du-ra / estére, mint egy háromórás hajóút egy autentikus kalózhajón. Cirmivel összeöltöztünk, ez jó fénykép-témául szolgált :-) 

Végigmentünk a sziklás part vonalán, kicsit feljebb, mint pár napja az üvegfenekű katamaránnal...

...aztán a vitorlás kikötött...

... és kisebb csoportokban motoros gumicsónakkal szállították az embereket a sziklás-üreges-barlangos részekhez.

Szerencsénkre mi az első csoportba kerültünk...

...így a maradék négy csoport csónakázása idején bőven volt időnk fürödni, sznorizni. Mivel a szárnaycskáit ezúttal nem felejtettük el magunkkal vinni, Tündét sem kellett biztatni, boldogan ugrott be a hajóról...

...cseppet sem zavarta az alattunk tátongó 10-15 méteres mélység, lelkesen tanulmányozta a tengeri élővilágot (ami elsősorban pár halból állt csak ezen a területen)...

...majd átvette a víz alatti operatőr szerepét, lencsevégre kapta a nagy kékséget (benne halványan derengő halakkal)...

...és meglepi-képet készített Apáról :-))

(Az értékelésnél mindkét gyermek 5-öst adott a mai és a múltkori hajózásra is - juhhé! Időközben pedig Bendegúz revideálta a figueresi Dalí-múzeumra adott osztályzatát, és feltornázta 1-ről 2-re, mondván, h tavaly előtt Taormina volt 1-es, akkor azért annál ez a mostani egy kicsit jobb volt... Hát igen, minden relatív :-))

Már vasárnap a reptérről a tengerpartra autózva észrevettünk egy táblát, ami Púbol nevű településen jelzett egy Dalí-Gala kastélyt. Eredetileg nem akartuk megnézni, aztán egy tegnap késő esti spontán gondolat nyomán ma reggeli után autóba pattantunk (a gyerekeket előbb sikeresen "meggyőztem" egy, még Bxl-ből hozott és a megfelelő pillanat híján eleddig át nem adott nyalókával :-)) és félóra alatt elértük Púbolt. A kastély-múzeum épülete eredetileg az 1000-es évek elejéről származik, 1969-ben vette meg a mester a felesége számára (aki kikötötte, h őt itt előzetes bejelentés nélkül még a férje sem látogathatja meg - ez az elgondolás nem is olyan rossz! :-) ) Aztán Gala halála után Dalí is ideköltözött. Mindnyájunknak tetszett a kert és az épület is - a gyerekeknek ez még jobb élmény volt, mint a figueresi múzeum. Cirmit, mondanom sem kell, legfőképpen Gala ruhagyűjteménye nyűgözte le (óriási megkönnyebbüléssel nyugtáztam, h a kislány - tavaly a munkácsi várban látott Zrínyi Ilona ruhákkal ellentétben - nem jelezte azirányú szándékát, h Karácsonyra ilyet kérjen a Jézuskától), de a háló- és fürdőszoba sem volt utolsó látvány.

Hazaúton még megálltunk három kisvárosban, h a templomot szemrevételezzük - a gyerekek nemtetszésére. Mindhárom hely igencsak kihalt volt, templom zárva, csak néhány girhes kóbormacskával találkoztunk.

Mára semmi különöset nem terveztünk, a strandolás-lustálkodás kategóriába a következők fértek bele: kismedence-ásás, vízben frizbizés, vízibicikli-túra, csöpögtetett homokvár építés (a gyerekek elnevezték Mont Saint Michelnek). Gáborka és én tudtunk egész tűrhető mennyiséget olvasni is, valamint tartottuk a napi rendszerességű bő félórás-negyvenperces úszásunkat is. Ebédkor kipróbáltuk a tészta-paellát (nekem a rizses jobban ízlik), Tünde a kedvenc négysajtos pizzáját ezúttal sajtos-sonkásra cserélte, Süni pedig maradt a sültcsirke-sültkrumpli kombónál. Vacsora után sor került még egy rövid esti sétára, és utána két römi-partira is, majd lefekvés előtt (kvázi esti mese gyanánt) megnéztük az Operaház Fantomjának fő áriáját spanyol, kínai, orosz és holland nyelven (katalánul nem találtuk, az arabok meg angolul énekelték).

Az idei tengerparti nyaralás általam talán leginkább várt fénypontja Figueres volt, azon belül is természetesen a híres Dalí-múzeum. Köztudott rajongója vagyok a katalán mesternek, és a gyerekeket is már jó előre felkészítettük, h bizony lesz egy múzeum-látogatás, amit - ha tetszik, ha nem - ki kell bírniuk. Azért próbáltuk számukra is érdekessé tenni, átnéztük előzőleg Bxl-ben a Dalí művészeti albumot (amivel sajnos inkább ellentétes hatást értünk el, mintsem az érdeklődés felkeltését: Bendegúz szerint félelmetesek a képei...), és meséltünk nekik egy s más életrajzi adalékot.

A kirándulással óriási szerencsénk volt: mikor az autónk már vidáman pihent a teremgarázs parkolóban, ahová egyenes vonalban és egyenletes tempóban haladva jutottunk el, akkor láttuk az utca végéig kígyózó kocsisort. Mikor pedig kijöttünk 12 óra után valamivel a múzeumból, ahová a legkisebb sor kiállása nélkül, mondhatni "csont nélkül" masíroztunk be, akkor láttuk a tér átellenes csücskéig hömpölygő, bejutásra váró tömeget.

A múzeum lenyűgöző volt, természetesen. Tett is róla a mester, h gyerekek számára is tartogasson érdekességet, pl. a belső udvar közepén parkoló Cadillac-et, amiben sofőr és két utas bábu üldögélt, és amelynek belsejében 1 eurós pénzérme bedobásának hatására elindult zuhogni az eső. Hol máshol lehetne az embernek ilyen látványban része, mint a szürrealizmus atyjának múzeumában.

A legnagyobb részt persze a festmények és rajzok tették ki, amiket alaposan igyekeztünk szemrevételezni. A kicsi pondrócskák is érdeklődve nézelődtek, próbáltuk kitalálni, mikor mit ábrázol az alkotás, a címeket franciául mint mind a négyünk által ismert közös nyelven olvasgattuk. Igaz, Süni itt is megjegyezte, h rosszakat fog álmodni ettől a sok furcsaságtól, illetve kb. másfél óra után már kezdte unni magát - bevallom, másfél óra után nekem is kezdett töménnyé válni az élmény. Csipkét jól lefoglalta, h Apa ráruházta a termek szám szerinti követését, valamint nem meglepő módon az ékszergyűjtemény :-)

Múzeum után aztán igen gyorsan és hatékonyan letudtuk a "bisz-basz" (= szuvenír) boltokat, gazdagabbak lettünk 4 db képeslappal és még 1-2 aprósággal. Ebéd közben értékeltük a látottakat: Tünde, mielőtt még Gúz bármit mondhatott volna, 3-asra sorolta be az élményt, Gúz viszont - már megint ismeretlen okból - 1-est adott szegény Dalínak...

Du. maradt időnk strandolni - felfedeztünk egy másik öblöt, ahol a sziklát között megbújó kicsi strand sznorkelezésre alkalmas terepként szolgált. Süni már lelkes sznorisnak mondható, Tünde viszont inkább velem maradt a parton. És hajlandó volt megkóstolni a frissen vágott kókuszdiónak nemcsak a levét, hanem a belsejét is. A kislány határozottan az anyja nyomdokain halad - a napi gyümölcs- és zöldségadagja lassan egy felnőttét közelíti, kora reggel éppúgy képes málnát, dinnyét vagy epret enni, mint a vacsorához, napközben elpusztít egy nagy fürt szőlőt, és kikéri magának, ha nem ő kapja a harmadik sárgarépát is. Tartsa meg a Jóisten a jó szokását! :-)

 Aztán valahogy a sznorizáshoz is kedvet kapott: a 30 centis víz biztonságában lelkesen turkált érdekes kavicsok után Süni társaságában (aki még a sznorkel pipán keresztül is operaénekeket hallatott - egész pontosan az Operaház Fantomjának áriáját, most ez a sláger :-))

 A nap záróakkordja pedig a strandot szegélyező szikláról nyíló panoráma volt:

 mai napra egy üvegfenekű hajóval való kirándulás volt a fő attrakció. A másfél órás programba belefért a közeli sziklák alkotta nemzeti park (Les Illes Medes) hajóról való szemügyre vétele, egy rövid sznorkelezés, illetve a tengeri élővilágnak a hajó "alagsori" szintjéről, üvegablakokon át való megfigyelése. Ezt a programot Gáborka és én természetesen kizárólag a gyermekek miatt vállaltuk be, hiszen világjárta búvár szemünknek aligha reméltünk bármi újat és/vagy érdekeset látni a mediterráneumban...

A sziklák lenyűgözőek - alig várjuk, h a következő hajókázásra, illetve autós és gyalogos kirándulásra is sort kerítsünk ezen a vonalon.

Bendegúz a hajózás hallatán már tegnap kijelentette, h majd kérni fog émelygés elleni bogyót (nem is emlékszem, de mondja, h Portugáliában kapott - sztem vmi placebó-hatást kiváltani remélt vitamin lehetett :-) Szó ami szó, jól elfelejtettem magammal vinni bárminemű bogyót, így aztán nem maradt más "muníciónk", mint biztatni a gyermekeket, h "ugyan már, nem is billeg a hajó, nem lesz semmi baj". Elég hitelesnek hangozhattunk, mert vidáman álldogáltak egész úton az orrfedélzeten, és mind nagyobb és nagyobb hullámokért sikítoztak :-)

A sznorkezelés kb. olyan volt,amire Gábor és én számítottunk, és amit búvárként enyhe undorral és megvetéssel szoktunk szemlélni: adott jelre leözönlik a hajóról a békatalpas-maszkos-pipás horda, akik a felszínen csalapálva-kalimpálva bámészkodnak lefelé, a hajón maradóknak integetve-kiabálva. Itt legalább nem voltak korallok, amibe az amatőrök rendszerint belekapaszkodnak, vagy - horribile dictu - ráállnak a békatalppal. Tünde-bünde úgy döntött, ő ebben az élményben egyelőre nem kíván részesülni, Sün koma viszont - részben a jövő nyárra belengetett egyiptomi próba-merülés gondolatától felhevülve - kissé tartózkodóan, de vidáman vetette bele magát a habokba, Apa társaságában.

 A záróakkord pedig a hajó alsó szintjén lévő akvárium-élmény volt: hatalmas ablakokon át lehetett figyelni a halakat, tengeri füvet (és a katamarán másik hajótestében ülő utasokat :-) )

A hajóról leszállva mindkét mazsola 5-ös skálán 4-es re értékelte az élményt. Az okát csak Tündénél tudjuk: mert Gúz ezt mondta. Hogy Gúz miért csak 4-es adott? Írtam tegnap, h ő az örök elégedetlenkedő. De már nem emlékszem, h mit is kifogásolt. Mindenesetre a kirándulás után sikerült még egy viszonylag kései (a spanyol csúcsidőbe eső, azaz 14h-kor kezdődő) remek ebédet elköltenünk: a felnőttek tenger gyümölcseivel gazdagított (de itt aztán tényleg gazdagon megrakott!) paellát, a gyermekek pedig... ööö... izé... rántotthúst és sült krumplit :-))

= Costa Brava

Tegnap érkeztünk Gironába légi úton, onnan pedig L'Estartit nevű barátságos katalán városkába. Szerencsére viszonylag nyugi van, nincsenek nagy szállodák, nincs bömbölő zene, inkább családosok és idősek foglalják el az apartmanokat. A miénk földszinti, így nemcsak belül szokatlanul tágas (a jókora, étkezős nappalin kívül még két hálószoba van), hanem egy igen méretes terasszal is rendelkezik - ez utóbbi reggelizésre és tapas vacsorára is kiválóan alkalmas.

A strand szép sziklákkal van övezve a szárazföld és a víz felől egyaránt, a víz finom langyos, és barátságosan hullámzik.

Mondjuk, ma du-ra úgy feltámadt a szél, h a barátságos hullámok triplájukra nőttek, és pompásan lehetett bennük ugrándozni.

Jellemző Sünire, az örök kis elégedetlenkedőre, h szerinte Portugália jobb volt, mert "ott nagyobb volt az apály-dagály különbség, és nagyobbak voltak a hullámok is". Apa kérdésére, miszerint "igen, de ott akkora hullámok voltak, h be sem mertél jönni a vízbe, akkor miért volt jobb?" nem tudott teljesen világos választ adni :-)

Az esti séta során különös méretű és színű holdat csodálhattunk a víz fölött (a telefonnal készült fénykép sajnos ezt aligha adja vissza):

Vidám napot tudhatunk magunk mögött, és további hat vidám napnak nézünk elébe (vettünk tegnap este kézműves vásárban 1-1 ü Sangríát, Cavát, fehér- és vörösbort, vmint még a reptéren a biztonság kedvéért 0.5 l Jägert. Ennek mind el kell fogynia vasárnapig )

Pár napja örömmel újságoltam Süninek, h vettem jegyet szeptemberre a Pinokkió c. operaelőadásra (mostanában lelkesen nézik az emberszereplős Pinokkiót). De a bejelentés nem aratott sikert, édes kisfiam közölte, h ő ugyan el nem jön a színházba. Ennyiben maradtunk, gondoltam, nem forszírozom, még meggondolhatja magát.

Tegnap este aztán olvasom a Csupafül c. mesét, ahol Nyúlanyu és Nyúlapu operába készülnek. Mondom Süninek - tettetett/játékos morcossággal - "Látod, még a nyulak is operába mennek, Te meg nem akarsz... Pedig még nem is láttad belülről a Monnaie-t."

A Monnaie szóra felkapja a fejét, és élénken megjegyzi: "A Monnaie-ban lesz? A kollégáim fognak énekelni??? Akkor megyek!"

:-))))

(Háttérinfó: a brüsszeli Operaház neve "La Monnaie", amelyiknek a gyermekkórusában énekel ugyebár Gúz pajtás.)

Ha valami lehet(ne) egyszerű, akkor egész biztos, h Belgiumban nem lesz. Mert miért is lehetne ugyanakkor befejezni a tanévet az európai iskolában, mint a belgában, azaz múlt hét pénteken. Neeeem, az EU-soknak még ezen a héten is menni kell, bár tanulni már alig tanulnak, házik sincsenek, a cucc jó részét Süni haza is cipelte tegnap (hiába mondtam neki, h hazahozok mindent autóval). A csütörtök már csak fél nap lesz, bizonyítványt pedig pénteken kapnak, amiért külön csakis azon a napon lehet bemenni, de 1 óra múlva már indulnak is vissza a buszok. A gyerekek egy része ezen a héten, de legalábbis a hét második felében már nem is megy suliba, ezért az évzáró ünnepségekre is gyorsan sort kellett keríteni.

Gúzéknál múlt hét szerdán volt a jeles esemény, szép műsorral, versekkel, mesével kezdve (az én szívemnek külön jólesett pl. Kosztolányi A játék c. versét vagy Bródy Hívd a nagymamát c. költeményét hallani - és nem bokszolónak maszkírozott kölkök bömbölő zenére való ugrabugrálását nézni, mint a tavalyi össznépi évzárón! De tudom, a belga iskola irányában negatíve elfogult vagyok... :-), majd egy kis eszem-iszom-dínom-dánommal folytatva.   

Gúz büszkén feszített frissen nyírt frizurájával (amit Apa egy picit "túltolt", sőt, belenyírt egy csíkot is véletlenül...) és nagyon szépen artikulált, különösen a három kismalacot fenyegető gonosz farkas esetében.

Az elsősök tegnap ünnepeltek.

Itt nemcsak a remek műsort élvezhettük, hanem hallhattunk a tanítónénitől egy kis előzetest az év végi értékelésről, amiből az is kiderült, h Cirmike a 17-es osztálylétszámból kitűnővel végzett 7 gyermek egyike! :-)

Sajnos Süni a műsort még vendégként végignézte, de a kitűnőség bejelentéséről már lemaradt (vissza kellett mennie a saját osztályába) - így aztán csak otthon mutattam meg neki Tünde oklevelét. Szerintem büszke a kistestvérére, ill. valahogy természetesenek vette. De ezt nehogy vki megkérdezze tőle!!! :-))

Míg a tanítőnéni megkapta az ajándékát, Cirmi boldogan-büszkén kuckózott Anya ölében, mielőtt a süteményes asztalra rászabadulhatott a gyereksereg.

A nagy kánikula szerencsére odébbállt, így a hétvégére tervezett programjainkat könnyebb volt teljesíteni. Bár, majdnem átestünk a ló másik oldalára, mert csüngött végig az eső, és a programok kivétel nélkül szabadtériek voltak. De megúsztuk! :-)

Kezdődött szombat kora délután, amikor Cirmit a balett évadzáró ea-ra készítettem. A kislány ugyan már nem rajong a balettért (szept-től magyar néptánccsoportba fog járni!), de örömmel veszi, h a szereplésre sminkelhet. (Ami ezen kívül legfeljebb csak játékból fordulhat elő.) Mit sminkelhet! Anya sminkeli! A fürdőszobánk egy primadonna színházi öltözőjévé vált percek alatt, nemcsak púder, szemhéjfesték és szájfény került elő, hanem csillámpor a nyakra-vállra, és csillámolaj a hajra :-) A fényképen mutatja is büszkén a csillogó-rózsaszín száját:

Tánc után vacsorára és játék-partira voltunk hivatalosak. Itt a program fénypontja a teknősök "sétáltatása" volt:

Vasárnap az Atya szabadtéri misét tartott, amit grillezés követett:

Nem mellesleg pedig új műfajjal próbálkozunk, a házilag készült plüssállat-készítéssel. Tünde már varrt egész helyes dolgokat (köztük egy elefántot is) az iskolai varró-szakkörön, és ezen felbuzdulva gondolta, h ez otthon is jó móka lesz. Bendegúz örömmel feláldozta egyik szürke atlétáját, aztán viszont kedvet kapott egy kutya elkészítéséhez, és e célra nekem kellett áldoznom a saját atléta-kollekciómból. A kivitelezés kissé nehézkes volt, de azért örömteli, az eredmény pedig... hát... nekem az elefánt inkább tapírra emlékeztet :-)) (a kutyáról nem készült kép)