Eredeti terveink szerint már a trópusokon kellene éldegélnünk. Gábor csak a nyugdíj-jogosultság megszerzéséhez szükséges minimális szolgálati idő (10 év) leteltét várta. Aztán dobbantunk. De hova is? Szóba se jöhet nemhogy Skandinávia, de Thaiföld sem, Martinique sem, Bali sem. Infrastruktúrálisan nem kielégítőek. Sőt, még ennél is rosszabb: dögmeleg van. Habár, világ-megismerési éhségünk nem csappant, akár valami szimpit is találhatunk, hátha mégis valamikor dobbanthatnékunk támad. Na meg persze maradnak a vakációk, pusztán a pillanatnyi öröm kedvéért.
Most, hogy már a gyerekek is hatalmas nagyra nőttek (legalábbis bizonyos értelemben: Bendegúz a 40-es túracipőmet hordja, Tünde pedig a bátyja 38-as csukáját – igaz, ez még hangyányit nagy neki), kézenfekvőnek tűnik őket is magunkkal vinni. Amiből kifolyólag azért konzervatívabb tervezésre van szükség, mintha csak ketten mennénk. Példának okáért, nem vállaltuk be Dominikát (nem a “Dominikai Köztársaságot”!), ahová min. 2 átszállással, multimodális közlekedéssel (vonat, nagyrepülő, majd kisrepülő) lehetne eljutni.
A brüsszeli nemzetközi repülőtérről szerencsére – nem kis meglepetésünkre – szinte minden afrikai országba megy közvetlen járat. Zanzibár jónak tűnt – egyrészt mert biztonságosnak van elkönyvelve (sziget!), másrészt mert volt hozzá kontaktunk, referenciánk.
Az utazás szervezésénél alapvető szempont volt a túlprogramozás elkerülése, azaz ne folyton kiránduljunk és barangoljunk, hanem maradjon idő a strandon tespedésre, homokban turkálásra, apály-dagály figyelésére is. Eme célkitűzést maximálisan sikerült megvalósítani, az idő nagyobbik fele éppen ilyesfajta semmittevéssel telt. A kisebbik felébe azért beszuszakoltunk néhány túrát, úgymint fűszerkert, fővárosi séta, börtönsziget, teknősrezervátum, delfinles, dzsungel-túra, mangrove erdő, valamint búvárkodás és sznorkelezés.
A szervezést nagyban segítette, hogy találtunk egy, 27 éve a szigeten élő, magyar származású (de időközben muszlimmá lett és Aisha névre „keresztelkedett”) idegenvezető hölgyet, aki készséggel és türelemmel válaszolgatott minden felmerülő kérdésre, aggályra.
Megtudakoltuk több, egymástól független forrásból, hogy betegségek, járványok szempontjából aggodalomra nincs ok, semmilyen külön oltásra nincs szükség. Azért én természetesen bepakoltam egy kisebb tábori kórház gyógyszer-, kötszer- és kenőcskészletét. Hála Istennek, nagy szükség nem volt rá. Amire lett volna, azzal meg nem boldogultam – Bendegúz lábujjából sem injekciós tűvel, sem kullancs-csipesszel nem sikerült kipiszkálni a beletört tengerisün-tüskét (azóta viszont mintha nyoma veszett volna, már a helye sem látszik).
Ami számomra elég sok kényelmetlenséget (főként indulás előtti kényelmetlen gondolatot) okozott, az a pénzkiadó automaták és kártyás fizetési lehetőség hiánya volt. Több ezer dollárral és euróval kitömve érkezni egy turistaútra, legalábbis bizarr. (Aztán valahogy belejöttünk: a szálloda széfjébe lelakatoltuk – szó szerint, egy lakattal – a pénz nagy részét, mindig a szükséges mennyiséget magunknál tartva, és megnyugodva tapasztaltuk, hogy Zanzibár a hírnevével megegyezően valóban biztonságos.)
Hosszas vívódás után a drágább, premium helyre szóló repjegyeket vettük meg, és négyünk közül legalább hárman úgy gondoljuk, h nagyon megérte :-)) A gép második és harmadik sorában ülve, széles fotelekben, full-extrás ellátással, és nyugiban (lefüggönyözött folyosóval, a “nép” által nem háborgatva): elég jó alaphangot adott az utazáshoz.
https://1drv.ms/u/s!AtQteU3vNNFfg-AEsUZkCpbVul20Bg?e=HHr1tP
Érkezéskor a gyerekeket (főleg Tündét) leginkább a hőség-párásság döbbentette meg és kedvetlenítette el. Nem is csodáltam. December 31-én este 22 órakor egy áporodott levegőjű érkezési csarnokban kígyózni a sorban 3 különböző ablaknál – felnőttnek sem kis feladat. A szervezettséget és józan észt messze nélkülöző ügyintézés eltartott legalább 1 órát (papírok töltögetése, személyek azonosítása, vízumvásárlás stb.). Jutalmul viszont légkondicionált mikrobusz várt, és vitt a főváros (Zanzibar City) szívében lévő szállodába. Az éjfélt már neglizsében köszöntöttük a szoba közepén, unicummal koccintva. (Igen, a gyerekeknek is kötelező volt minden este kb. 1 cl-t leküzdeni!)
Másnap aztán belevetettük magunkat az afrikai valóságba. Előkerültek a szalmakalapok, naptejek, szandálok. Mókás január 1-jei öltözék :-) Első utunk egy fűszer- és gyümölcskertbe vezetett, ahol – Allahnak hála – nemcsak ismeretterjesztő előadást hallgattunk a különböző növények tulajdonságairól és felhasználásáról, hanem meg is kóstolhattunk mindent. A gyerekek ez utóbbit igen mérsékelt módon kivitelezték, de semmi nem ment pocsékba, mert az anyjuk minden falatot eltüntetett. A vendéglátó fiatalember bámulatos gyorsasággal és ügyességgel készített pálmalevelekből és virágokból különböző ékszereket, fejdíszt, kosárkát, és a túra végére rendesen feldíszített mindnyájunkat. A szülőknek a gyűrűket egymás ujjára kellett felhúzni, csókkal megpecsételve, a gyerekek élénk érdeklődésétől követve ;-)
A fűszertúra után kis motoros hajóba szálltunk, és háromnegyed óra hullámlovaglás után eljutottunk az ún. Börtön-szigetre. A hajdani börtön épületét is megnéztük (amit az akkori Mészáros Lőrinc épített teljesen feleslegesen, soha egy rab sem lakott benne), de ennél sokkal szórakoztatóbbak voltak az óriás teknősök, akiket etetni és simogatni is lehetett.
Napunk befejezésének pedig a főváros szolgált helyszínéül: rövid séta a belvárosban (Stone Town), megtekintve Freddie szülőházát, néhány luxuskivitelű kaput és épületet, szemügyre véve a Tingatinga irányzat festményeinek tarka kavalkádját, megkóstolva a helyi fűszeres kávét (nyamm!), fájó szívvel látva az utca porában-szemetében játszadozó helyi gyerekeket, és hányingerrel küzdve végigmenni a hús- és halpiac orrfacsaró bűzt árasztó, legyek lepte pultjai között (huhh, némi megkönnyebbüléssel gondoltam arra, hogy a mi szállodánk másnaptól közvetlenül a tengerparton lesz, és bizonyára a felszolgálni kívánt halat minden reggel frissen szerzi majd be az étterem közvetlenül a halászoktól).
A nap folyamán Aishától rengeteg információt begyűjtöttünk a szigetlakók életéről (buták! lusták! csak heverésznek; ha bármit el kell érni, bármilyen munkát el kell végezni, csak külföldiek alkalmasak rá; rengeteg gyerekük van: 6 körüli az átlag gyerekszám; a nők kövérek stb.), vallásról (a fővárosban van egy keresztény – anglikán - templom is), történelemről és politikáról (várhatóan Zanzibár hamarosan függetlenedik Tanzániától, már készen is van a saját pénz).
https://1drv.ms/u/s!AtQteU3vNNFfg-AFcZn6oykAZv7SYw?e=IspNqp
Tengerparti szállásunkat már sötét este foglaltuk el (közel az Egyenlítő, 18h30-kor lemegy a nap, télen-nyáron!). A kb. másfél órás odaútból 10 perc is elég volt ahhoz, hogy belássuk: sem tömegközlekedéssel, sem saját bérelt autóval a szigeten nem lehet közlekedni. Ha lehet, akkor a Bali szigetén tapasztaltaknál is durvábbak Zanzibáron a közlekedési viszonyok. Világítás nincs, útjelző táblák és felfestések is csak elvétve, a nagyobb helyeken, az utak pedig tele vannak nemcsak gödrökkel és fekvőrendőrökkel, de vaksötétben mászkáló gyalogosokkal, fejükön terhet cipelő asszonyokkal, kordét húzó szamarakkal és zebukkal (ezt elneveztük puputehénnek), rengeteg motorossal, és kerekező biciklistákkal (fekete ember fekete biciklin, sötét ruhában, a sötétben – kész csoda, hogy még élnek a szigeten!) Noha én utazás előtt Brüsszelben még latolgattam annak lehetőségét, hogy majd kicsit vegyüljünk a helyiekkel, netán kipróbáljuk a tömegközlekedést, az első ‘helyközi járat’ láttán, illetve az első helyi ember testközelbe kerülése után meggyőződtem eme ötlet teljes képtelenségéről. Az erről készült fénykép – nem saját, csak netről letöltött – magáért beszél. És a szagokat nem is közvetíti :-(
Az utazás és az első kirándulás fáradalmait másnap a szállodában volt alkalmunk kipihenni. Jutott idő függőágyban heverészni, olvasgatni, ráérősen ebédelni, strandolni. Magát a strandolást persze nem úgy kell elképzelni, mint anno mondjuk az olasz/görög/spanyol tengerparton, nevezetesen, h az ember kicuccol reggel a “plázsra”, este meg hazacuccol, esetleg beiktatva délben egy kis sziesztát. A trópusokon a Nap bizony éget, meg amúgy is megvan vagy 60 fok (árnyékban 35), úgyhogy nemcsak ruhaneművel és krémmel óvtuk magunkat, hanem örökké kerestük az árnyékot. Reggel 10h-ig még viszonylag bírható volt, utána inkább csak kis “falatokban”, mindig visszatérve a bungaló teraszának / kertjének árnyas részeire. A strandon cirkáló beach boy-ok kirándulási ajánlatait sikeresen visszavertük, egy strandkendőt (-ruhát) áruló asszonyságtól viszont vételeztünk két szép darabot is – ezek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy az ezután üzletkötési szándékkal közeledő nőciket lerázzuk :-)
https://1drv.ms/u/s!AtQteU3vNNFfg-AD-VPcgSFibbwrvQ?e=4JUTbV
Január 3-án korán indult a napunk, reggel 5h00-kor. Delfinles volt ugyanis az első program, amire korán kellett odaérni. Véleményem szerint ez volt az egyetlen nem 5-csillagos program a héten, ui. szegény delfineket üldözte vagy 30 motorcsónak, a fedélzeten 8-10 utassal. És a legtöbben nem érték be a csónakból való szemlélődéssel, hanem beugráltak a vízbe, hogy delfinek között úszhassanak. Jómagamnak kb. 3 beugrás után elegem lett, a gyerekek talán kettővel tovább bírták. A legkitartóbb Apa volt, ő szorgosan szökdécselt a vízbe a sofőr “Jump!” kiáltásainak engedelmeskedve. Bárki bármit mondjon is (állítólag a delfineket nem zavarja ez a program, hiszen nem költöznek el már vagy 25 éve), szerintünk ez nem a helyes delfin-megfigyelési módszer. Az akváriumokat sem komáljuk, ahol szűk helyen, fogságban élnek az állatok. Szóval marad a ‘rendes’ búvárkodás. Hajrá! :-)
Delfinezés után falusi reggeli következett: kávé, tea, és különböző sült dolgok, úgymint fánk, palacsinta, sós (arab típusú) kenyér. Tele pocakkal pedig a majmokhoz igyekeztünk, a Jozani esőerdőbe. A majmok kedvesen fogadtak és nagyon közel merészkedtek hozzánk. Megfogni, simogatni nem szabad őket, tiltja a majomvédelmi jogszabály. Szerencsére ezt ők is betartják, és – kínai társaikkal ellentétben – nem ugranak rá az emberek fejére, nem rámolják ki a hátizsákokat. Beérik azzal, hogy békésen ugrándoznak a fákon és himbálóznak fel-le (papucs orrán pamutbojttá azért nem változnak). A dzsungel-túra kevésbé volt vadregényes, mint képzeltük, követtük a kijelölt utat és nem találkoztunk váratlanul semmilyen érdekes állattal (mondjuk, ezt pozitívumként is felfoghatjuk – emlékszem még, amikor Thaiföldön egy barlangban szó szerint belebotlottunk egy kobrába, és nem okozott osztatlan örömet a csoportban).
A mangrove erdő igazi csemegének bizonyult a maga szövevényes, kusza gyökérzetével és titokzatos “mocsár” mivoltával.
https://1drv.ms/u/s!AtQteU3vNNFfg-AGfx7K_fwz4__4LQ?e=dmfzLd
A kirándulás utáni délután, valamint a másnap ismét csak semmittevéssel telt, hasonlóan az eggyel korábbi naphoz. Annak érdekében, hogy ne vegyen erőt rajtunk az „örökké termő fa szigetén” szindróma (azaz hogy csak tespedünk, eszünk-iszunk-alszunk), két sétát is beiktattunk. [Megjegyzés: visszaolvastam a 2017 márciusában Balin készült blog-bejegyzéseimet, amik között ez szerepel: „Az eddigi napokhoz hasonlóan a mai is a terv szerint zajlott. Azaz pihizgettünk :-) De hogy ne legyen "örökké termő fa szigete" szindrómánk, beiktattunk némi testmozgást is.” Hát igen, írói stílusom nem satnyul az évek múlásával :-))) ] Az apályt kihasználva besétáltunk a tengerben a kb. 600-700m-re lévő homokdűnére. Útközben érdekes tengeri élővilág-megfigyeléseket végeztünk: a legtöbb – sajnos – sünből volt, feketéllett tőlük az aljzat, helyenként igen nehéz volt talpalatnyi helyet találni, ahova lépjünk, de akadtak közöttük érdekes példányok, lilás, bordós színűek is, illetve albínók. Tengeri csillagból is akadt jónéhány, amit a mellénk szegedő spontán idegenvezető srác nem átallott kivenni és a gyerekek tenyerébe rakni. (Az ilyen típusú spontán idegenvezetőket Kína óta ismerjük, és igyekszünk minimálisan igénybe venni a szolgálataikat. Az első apály-túra végül 5 dollárba került, de a későbbi próbálkozókat már határozottan lepattintottuk.)
Másik sétánk a faluba vitt. Tudtuk előre, hogy Matemwe egy csendes, szegény falucska (szándékosan nem a zanzibári bulinegyedbe foglaltunk szállást), ráadásul az útikönyv szerint a helyiek nem is repesnek az őket fényképező külföldiekért. Így hát óvatosan közelítettünk, mosolyogtunk, integettünk (a gyerekek sem mertek rosszalkodni, nehogy megegyék őket a felbőszült bennszülöttek :-)) ). Sokan, főleg a falusi gyerekek „jumbo” kiáltással köszöntöttek –bizonytalanok voltunk a jelentést illetően és eleinte csak halkan visszhangoztuk, de aztán felbátorodtunk és mi is dzsambóztunk mindenkinek mindenfelé. Elvétve hallottunk „mambo”-t is. (Otthon aztán az útikönyv felvilágosított, hogy a „jumbo” elsősorban a turistákkal használatos, míg a „mambo” a helyiek egymás közötti köszöntése.) Végignézve a falun beigazolódni láttuk az Aishától hallottakat: bizony elég lusta népség a zanzibári, nőket még csak-csak láttunk dolgozgatni, pálmalevélből fonogatni a ház előtt, de a férfiak nagy része heverészett, egyszerűen a földön vagy valami gyékény-féleségen. Már épp visszafelé kanyarodtunk, amikor egyszercsak felbukkant melletünk egy angolul egész jól beszélő pasas és meghívott az éttermébe. Ránézésre nem gondoltam volna, hogy valaha is fogunk ott vacsorázni, de mivel rajta van a Trip Adviser-en is, méghozzá igen jó értékelésekkel, úgy véltük, megér egy próbát.
De hátra volt még egy program, amit hosszas és gondos szervezés előzött meg: búvárkodni mentünk. Több lehetőség közül végül egy olasz csapat lett a befutó (gondosan titkoltam előlük az olasztudásomat, ne járjak úgy, mint számtalanszor idegen nyelven: ha én úgy szólok, akkor a másik is úgy fog válaszolni, de abból nem lesz köszönet; maradtunk tehát az angolnál). Cirmike ugyan váltig hangoztatta, hogy ő aztán semmiképpen nem fog sznorkelezni, és bennem is volt némi aggodalom a szervezettséget, a hajó felszereltségét, az egészet illetően. Mégis azt mondtam már rögtön utána, hogy ez volt a legeslegjobb programunk, és szívem szerint még egyszer elmennék ilyenre. A nemcsak olaszokból, de zanzibáriakból és egyiptomiakból is álló csapat jól szervezett volt, jól beszélt nyelveket, barátságosak voltak, a hajó és a búvárfelszerelés egyaránt kifogástalannak tűnt (félnapos merülés kedvéért nem cipeltük a saját cuccunkat, bérelni kellett), két merülés között nemcsak vizet és gyümölcsöt osztogattak az előzetesen beígérteknek megfelelően, de meglepi gyanánt fánkot is. Nosza, a gyerekek is rögtön lakmározni akartak! A sznorkeles csapat általam eddig soha sehol nem látott szervezettségű volt: két vezetővel mentünk, az egyikük fotózott, a másik egy mentőövet húzott maga után, amelybe bárki bármikor kapaszkodhatott, ha szükségét érezte. Cirmi rendkívül ügyes és erős sznorisnak bizonyult, a kis békatalpaival olyan erősen lapátolt, hogy engem is tudott húzni. A sokféle élőlény, cuki színes halacskák láttán pedig eszébe sem jutott, hogy eredetileg nem is akart sznorkelezni. Második körre cseréltünk, Apa ment pipálni a felszínre a kislánnyal, én pedig alávetettem magam Sünivel a mélységbe. Őróla is csak pozitív jelzőket mondhatok: ügyes, fegyelmezett búvárként viselkedett. A búvárkodásba remek színfoltot vitt egy váratlanul felbukkanó delfincsapat. Többen (Gábort is beleértve) a mi hajónkról is vízbe ugráltak, és győzött a spontaneitás: a korábbi, kifejezetten delfinlesre koncentráló programmal ellentétben itt valóban lehetett velük úszni, és őket filmezni-fotózni. Pechemre a gyerekeim a fedélzeten maradást választották, ami az én hollétemet is meghatározta.
https://1drv.ms/u/s!AtQteU3vNNFfg-Aa5vjuQxna86YBEg?e=Hv6ri2
Este aztán – a helyi lakosságtól már-már elárasztott strandon végigsétálva (elárasztás alatt a kb. 1 ember / 10 m2 sűrűség értendő: 17h után, a napnyugta közeledtével kirajzanak a fiatalok focizni, a gyerekek homokozni, az asszonyok a homokban tereferélni) átballagtunk szuahéli barátunkhoz és beültünk az étterembe. Fejünk fölött pálmalevél-tető, lábunk alatt homok, körülöttünk a falusi élet: futkosó kölkök, mekegő kecskék; nem tagadom, megnyugtatólag hatott rám két másik fehérbőrű család jelenléte. A menü viszonylag változatos volt (napi fogás sült hal, sült csirke, sült tintahal-karika egyaránt szerepelt a köretként szolgáló kókuszos rizs mellett). Kézmosás céljára a tulaj hozott egy műanyag kancsóban vizet, és egy műanyag tálat. Úgy tűnt, ez náluk a higiénia netovábbja.
Az étel annyira finom volt (kevesebb, mint feleannyiba került, mintha a szállodánkban ettünk volna), az élmény összességében oly különleges, és a holdfényes parton, a liszt finomságú homokban mezítláb hazasétálni, közben a futkosó rákokat kergetni, avagy a csillagos eget figyelni olyan jó csapatépítő program volt, hogy másnap is ugyanott vacsoráztunk. Bár nem éreztem semmilyen gyomorrontás-veszélyt a levegőben, az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy utolsó este már igazán lehetünk „bevállalósak”. Ez utóbbi jelzővel illethetném ama cselekedetünket is, hogy biciklit béreltünk az egyik parti bódéban, és elindultunk kerekezni a víz vonalán. Négyesben terveztük, de sajnos Cirmi méretű bicót nem tudtak adni, így először Süni ment Apával egy darabon, majd visszajöttek és én ültem át a nagyfiam nyergébe. Azért neveztem merésznek a vállalkozást, mert a biciklik finoman szólva nem mai darabok voltak, és nem látszott rajtuk a rendszeres és gondos karbantartás nyoma. Úgy éreztem, bármikor leeshet a pedál. De nem így történt, sikerrel abszolváltuk a túrát, aminek a végén még egy üzletet is nyélbe ütöttünk: egy hatalmas „Tingatinga” oroszlánnal lettünk gazdagabbak – és 35 dollárral szegényebbek. Bár szívesen adtam volna még egyszer annyit, cserébe a festmény épségben való házhozszállításáért, és nem nekünk kell a bőröndbe gyömöszölni.
Január 7. kedd volt az utolsó zanzibári napunk, amit békés semmittevéssel el is töltöttünk. A reptérre vezető út este újabb alkalom volt a helyi élet és közlekedés tanulmányozására. A csomagellenőrzés pedig megerősítette a sziget korrupciós hírét: mivel szerettünk volna hazahozni néhány kagyló- és csigaházat, csakhogy ez állítólag tilos, az átvizsgáló úriember 10 dollárt kért. Ezt Gábornak sikerült lealkudni 2-re (biztos hasznosította a pekingi piacon szerzett tapasztalatait ;-) ) A csarnokban felszerelt kamerák miatt viszont a pénz átadására csak a mosdóban volt lehetőség. Úgyhogy néhány perccel később emberünk, jelentőségteljes pillantást vetve ránk, besétált a férfiaknak kijelölt helyiségbe, férjecském utánament, és hamarosan ugyanilyen sorrendben kijöttek. (A nagyobb poén itthon következett: Gábor talált a zsebében 1 dollárt, és közölte: „Akkor ezek szerint csak egyet adtam a pasasnak.”)
A hazautunk egy mombasai leszállást és tranzit-zónában ücsörgést leszámítva zökkenőmentes volt, üléseink végleges elfoglalása után lényegében mindannyian elaludtunk, és Belgium fölött ébredtünk.
Összesítés, tanulság, utóhangok: felnőttek-gyerekek egyaránt 8-9 körüli értéket adtak az útra (10-es skálán, nem 100-ason! :-) ) Érzelmi oldalról: nagyon meg voltunk elégedve, sok élménnyel feltöltődve tértünk haza, és nagyon várjuk a következő lehetőséget hasonló kiruccanásra. Gyakorlati oldalról: Zanzibár drága hely (kb. európai az árszínvonal, 60-70 dollár a szállodában négyünknek egy ebéd/vacsora, 40-50 dollár 1h masszázs – ez utóbbit nem is vettük igénybe), de így sem került extrém sokba az út. A gondos előkészület, tájékozódás elengedhetetlen, csakúgy, mint a helyszínen való kényelem biztosítása (légkondis transzfer). Jól jön egy jó olvasnivaló – könnyebb a várótermek nyűgjének elviselése, és beszerzendő még egy garnitúra „trópusi” öltözék, lenge vászon ingek, bő nadrágok stb. Unicumot feltétlen kell a csomagba tenni, de jól jön 1-2 doboz Aloe ital, illetve némi „rágcsa”, ha netán megszorulunk. Amúgy az étkezésekkel nem volt gond, a gyerekek is mindig találtak kedvükre való fogásokat (ha volt lasagne, akkor azt :-( ) és a gyümölcslevekkel is szolidan barátkoztak (Anya hathatós közreműködése nyomán).
