Le a kalappal a gyerekek előtt, akik a zeneiskola nagy, ám teljességgel levegőtlen koncerttermében, egy perc szünet nélkül és egy korty víz nélkül, bő 1 és 1/4 órán át koncerteztek - miközben 35 fokos brüsszeli nyár tombol. (Jó, a teljes igazsághoz hozzátartozik - mielőtt még bárki emberi jogi bizottsági vizsgálatot kezdeményezne a zeneiskola ellen - h felváltva szerepelt a 2 kórus: előbb Tündéék, addig Süniék a kispadon ültek, aztán fordítva. A teljes létszám csak a fináléra állt össze.)
Bendegúz márciusi születésnapján felbuzdulva (amit az akkori ünnepelt klasszis fokozatként értékelt), Cirmi kisasszony is itthoni bulit akart - nem követve az osztálytársak példáját, akik szinte kivétel nélkül játszóházba hívták az egész osztályt. Mondjuk, magunk részéről mi szülők a játszóházaktól hidegrázást kapunk, ezért volt némi közrehatásunk a Tünde döntésében. Igazából valamilyen alternatív helyszín lett volna a tervünk, pl. pónizás az erdőben, vagy egy farmlátogatás. Ezek azonban sorra dugába dőltek, főleg ama őrületes jelenség miatt, hogy 1-1.5 hónappal előre már minden betelt, elkelt, elfogyott...
Maradt tehát a saját jó öreg házunk. Tünde az itthoni zsúr érdekében hajlandó volt a meghívandó gyerekek számát a 16-os osztálylétszámról 7-re limitálni, vegyesen kiterjesztve lányokra és fiúkra is. Ez utóbbiak meghívása a du. tapasztalata alapján kialakított egyöntetű véleményünk szerint egyszeri és megismételhetetlen cselekedet volt, ui. meg kellett állapítanunk, h az első osztályos fiúk bizony szófogadatlanok, szemtelenek és nehezítették a csapatjátékot. Azért nagy bomlasztást a szülői szigor következetes érvényesítése folytán nem tudtak véghezvinni, így végeredményben egy vidám, mozgalmas, tartalmas ünnepséget tudhatunk a hátunk mögött.
A csapatjáték "tétje" tulajdonképpen azon kellékek begyűjtése volt, amik a csoki-készítő műhelyhez szükségeltettek: formák, kekszek, díszítő elemek, na és persze maga a csoki-szökőkút.
Tündét egyébként dicséret illeti, mert sem hisztis, sem erőszakos, sem senkivel undok nem volt egész idő alatt (a tavalyi zsúr, ill. az elmúlt napok alapján erre nem mertünk volna mérget venni). Bendegúznak pedig még Tündénél is nagyobb dicséret jár: nemcsak az előkészületekben, díszítésben, vendégek fogadásánál segédkezett, hanem a játékok lebonyolításában majd végül a vendégek kikísérésében is. Örömmel fogadta, h az osztályból az eddigi legjobb barátja elfogadta a meghívását, így ketten voltak "nagyok" a sok "kicsi" között, és ehhez a státuszhoz szépen fel is nőttek :-))
Ami a tortát illeti: Tünde először csalódottan vette tudomásul, hogy a korábbi évektől eltérően most nem Joci bácsi készíti, de aztán elfogadta, h az Anyáé is jó lesz. Csupán néhány apró feltételt támasztott: 1. Formázzak a tetejére napocskát. (Válaszom: "Jó, színezett marcipánból nem lesz nehéz".) 2. Formázzam rá őt magát. (Válasz: "Ööööö, azért annyira nem vagyok tehetséges.") 3. Jó, akkor ő maga helyett legyenek rajta virágok. ("Rendben.") Ebben maradtunk tegnap. Aztán amikor ma délelőtt látta, h dolgozom a virágokon, akkor újra mondta: "Anya, de legyek rajta én is, úgy, h éppen szagolom a virágot." Válasz: "....?????" Viszontválasz Tündétől: "Na jó, de akkor legalább Elzát formázd rá."
Az eredmény ez lett (Gáborka szerint, ha megszűnik az EU, és állás nélkül maradok, próbálkozhatok cukrászként megélni :-))
Most mindenesetre örülök, h nincs több gyermekem, és jövő év márciusáig nem kell szülinapi bulit szerveznem (hacsak nem a magamét vagy az Anyuciét - mindketten jubilálunk idén :-))
De klasszikusnak számító drága Etu Mamámat idézve: "Nagy menet volt, elfáradtam, de nem baj, reggelre megpihenek."
:-))))
... de egy cseppet sem megtörve szeretném az elkövetkező 2 napot Csipkerózsikával tölteni. Csak ő maradt ui. velem, holott hétvégén még öten voltunk. Anyuci távozott elsőnek ma reggel a reptéri transzferrel, utána Sünikét pakoltuk fel a tengerparti járatra, munkaidő végén pedig Gáborka vette az irányt Nizza felé. Reméljük, a csodaszép hétvége emléke nemcsak nekem marad meg, hanem mindnyájukat elkíséri :-)
– fulladni a tengerbe! Így szól a klasszikus. A mi esetünkben nem Tangerbe ment Bendegúz, hanem a belga tengerpartra, négynapos táborba. Az óvodás nagycsoportos, és az iskolai első osztályos táborok nem hagytak benne nagyon pozitív emlékeket, így a tavalyi (belga iskola második osztályos) tábort ki is hagyta, a saját kérésére. Most viszont hetek-hónapok óta készül az egész osztály a tengeri kalandra, és - bár az elmúlt hétvégén lefekvéskor megállapította, h biztosan nagyon fogok neki elalváskor hiányozni - nem tiltakozott Süni pajtás sem.
Reggel az iskolába érkezésünkkor még csak lányok voltak a gyülekezőhelyen. Bendegúz velük nem volt hajlandó fényképezkedni, inkább egyedül pózolt (azazhogy Vizslával :-) )
Aztán megérkezett Kornél, a barátja:
És hamarosan összeállt a teljes fiúcsapat:
Immár harmadjára töltjük Jézus Krisztus mennybemenetelének hétvégéjét az almabor és almalekvár hazájában. Lakóautónk az idén még a tavalyinál is egy kicsit nagyobbra sikerült - de már nem izgultunk a vezetés miatt.
A tavalyi sikeren felbuzdulva ezúttal 5 éjszakásra programoztuk a kirándulást, mind az 5 éjt különböző helyeken töltendő. A legtöbb idő természetesen apály-dagály figyeléssel telt most is, ezt szorosan követte a kagyló-kavics- és "gumicukor"-gyűjtés (ez utóbbi fedőnév a tenger hullámai által simára-gömbölydedre csiszolt színes üvegdarabkákat takarja).
Tengeri mókán kívüli programunk is akadt, nevezetesen három.
1. Egy mocsárvidéken kialakított tanösvény és madármegfigyelő hely látogatása. Madarat nem sokat láttunk, a folyócskában úszkáló-mókázó hódok viszont (akikről később megerősítést nyert Gábor feltevése, h nutriák voltak! :-) érdekes látnivalóval szolgáltak.
2. Egy világítótorony megtekintése (fentről-lentről) és a környező parti sziklák megmászása.
3. A szülők által leginkább várt (és nekem a gyermekkorban kapott francia képeslapoknak köszönhetően különös nosztalgikus élményt szolgáltató) Mont Saint-Michel.
Kicsit már idejétmúlt ez a bejegyzés, és tulajdonképpen nem is történt semmi különös vagy jelentős múlt hét csütörtökön, azon kívül. h felköszöntöttük Tündét a névnapján. De olyan szép volt a megreparált Zrínyi Ilona ruhájában, és úgy örült az ajándékoknak, hogy úgy gondoltam, ez megér egy önálló említést és egy fényképet:
... énekli a Kaláka, de mire kimondom, már ismét zuhog az eső, és a tegnapi 30-ról mára 18 fokra esett a hőmérséklet.
Azért a tegnapi nyarat kihasználtuk, kórus után becserkésztük a környék bodzabokrait (végre kezd virítani, bár ha én bodza volnék, nemigen tudnám eldönteni, h érdemes-e idén egyáltalán nekiállni virágozni, mert úgyis elver a jégeső, és/vagy lefagyok, úgyhogy talán várjak jövő nyárig...?), e célból még a régi házunkat is körbejártuk, időztünk kicsit a játszótéren (alig változott), megnéztük hátulról is és elölről is a régi erkélyünket, ás Gúz lelkesen mutogatta Tündének a kukák melletti nagy platánfán az autók odaparkolását hajdan megakadályozni hivatott vastag lánc nyomait, az uszodát (ahol fejlesztettek: lámpákat szereltek a medencébe a vízszint alá), és az Apa ültette magnóliát, ami kicsi ágból nagy bokorrá nőtte ki magát (bár Apa szerint azt nem ő ültette, csak Gúz vmit összekevert kiskorában - én ugyan nem akartam a jókedvét elrontani).
Otthon aztán szaván fogták Apát, miszerint amint 30 fok lesz, lehet vizeskedni a kertben. Tényleg lehetett! (ma is lehet mondjuk, és még a slagot sem kell használni :-)))
Valahogy az iskolanap gondolata nem töltött el nagy lelkesedéssel, a korábbi tapasztalatok alapján egy fárasztó napra számítottam, hatalmas tömegben, zsivajban, ahol mindenért hosszasan kell sorban állni, és lehetetlen szemmel tartani a gyerekeket. Nos, ez mind valamelyest igaz volt ugyan, de tekintve az EU iskola campusának méretét, a belga iskolákban megszokottnál sokkal jobban eloszlott a tömeg, sokkal szebb-tágasabb volt a környezet, többsíkúak voltak a foglalkozások és a kulináris élvezetek egyaránt. Elfáradtunk, de jó érzéssel, örömmel zártuk a napot, aminek fénypontja másodsorban a pónizás, elsősorban viszont a másodikosok focikupája volt, ahol a magyar csapat - Bartha "Fekete párduc" Bendegúz kapussal erősítve - csont nélkül menetelt a döntőbe és nyerte meg a kupát! Nemcsak a csapat nézett ki profin, névre szóló mezekben, de a szülők és kistestvérek is komolyan vették a szurkolást, pólókkal, zászlókkal készültünk, és zengett rendesen a Ria-Ria-Hungária!
Mint korábban írtam, a reptéri utat ráhagyással terveztük. Gábor egy denevér-barlangot szeretett volna megnézni, én meg talán leginkább egy durián és egy adag Jackfruit nyugodt elfogyasztására vágytam pihenő gyanánt. El is indultunk a megbeszélt időben, és hamarosan a duriánt is sikerült beszerezni. Szép érett példány volt, és tőle elvárhatóan rettenetesen büdös (ez az a gyümölcs, amit tömegközlekedési eszközre nem engednek fel a szaga miatt, illetve szállodákba sem engedik be - anno a bangkoki szállodánkban is cirkalmas tiltótábla díszelgett ez ügyben). Ketut rutinosan betette egy zacskóba a büdös és szúrós jószágot, majd a csomagot felerősítette az autó tetőcsomagtartójára. Vicces látvány volt. Folytattuk utunkat, és megbeszéltük, h egy arra alkalmas helyen, ideális esetben tengeri panorámás kilátópontnál, elfogyasztjuk őkelmét.
Kisvártatva azonban Ketut, vagy inkább az autó, furcsán kezdett viselkedni, és azt vettük észre, h a kéziféket behúzva állunk meg az út szélén. Ketut közölte, h nem fog a fék. Hmm, erre Gábor megjegyezte, h ez a jobbik eset, ha menni tudunk, akkor csak menjünk szépen, aztán majdcsak megállunk vhogy a reptéren... A dolognak azonban fele sem volt tréfa, mivel a motorházban tett szemle során sofőrünk megállapította az ékszíj elszakadását. Nosza, keresni kell egy szervízt. Addig is tudunk menni kb 30 km/h sebességgel. Találtunk is hamarosan egy szerelőműhelyt, de egy lélek sem volt a környékén. Továbbhajtottunk, és furcsán manőverezve megálltunk egy másik szerelőnél. Itt egyszerre három pasas szemrevételezte a járművet, és a konzílium eredményeként elszalajtották az inast egy közeli boltba ékszíjért.
Egyéb ötlet híján hozzáláttunk a duriánhoz. A tengeri panorámás kilátópont nem egészen stimmelt: egy Kusturica filmekből ismerős putriban álldogálltunk, néhány szétszedett jármű heverészett össze-vissza, tyúkok-kakasok jöttek mentek csak úgy, mint különböző méretű gyerekek. Egy fiatal nő mezítláb (de rószaszínre lakkozott lábkörmökkel - erről rögtön Örkény egyik egypercese jutott eszembe, amikor a halott nőci után rúzsfoltos cigarettacsikk marad) leült egy sámlira a poros udvaron, és a kerti csapnál mosogatni kezdett. A maga mellé rakott, tessék-lássék elöblített edényekben maradt tésztadarabkákat pedig csipegette a baromfi...
A durián bűze azonnal odavonzott egy tisztességesebb trágyadombnak is becsületére váló légysereget. Olyat eddig még nem tapasztaltam, h evés közben, a harapásra szám elé készített falatra is rászálljon a légy. Aztán szerencsére a legyek nagy része megelégedett a lerakott üres duriánhéjakkal, és csak néhány merészebb vállalkozót kellett kézzel-lábbal hessegetni... Rettenetesen meleg volt, már mindenemen folyt a víz, és nem is tudtam, h sírjak-e vagy nevessek, olyan szürreális volt a helyzet.
Telt-múlt az idő, az inas visszajött 3 ékszíjjal, de nemsokára újra elrobogott a robogóján. Az egyik szerelő bemászott az autó alá, ketten felülről segítették, Ketut is körülöttük nyüzsgött. Aggódva néztem Gábor arcát, de őrajta még aggodalom nem látszott (csak izzadság, nem kevés). Kérdeztem, hogy mikor kezdjünk aggódni. Azt mondta, 4 órakor. Jó, akkor még több, mint fél óránk van :-) Szerencsére azonban ezt nem kellett megérnünk, ui. h4 tájban az autó menetre készen állt, és kb. 40 percnyi kényszerszünet folytathattuk utunkat, megkönnyebbülten hátrahagyva a nyakig olajos szerelőket, a legyeklepte duriánhéjakat és a mosogatószeres tésztát nyeldeklő girhes tyúkokat.
A denevérbarlang elmaradt (nem zokogtam nagyon utána), viszont abetervezett boltot még útba tudtuk ejteni, és a reptérre is jó időben kiértünk. Itt aztán következett a biztonsági ellenőrzések végeláthatatlan sorozata, amikkel kicsit kicsináltak - már rögtön Denpasarban megszabadítottak egy parányi női bicskától, Gábort meg a fényképezőgéphez használt pici csavarhúzó-készletétől. Rengeteget utaztak már ezek velünk kézipoggyászban, úgyhogy nem adtuk be egykönnyen a derekunkat. Erre elvezettek a főnök irodájába, aki némi keresgélés után orrunk alá dugta a vonatkozó szabályzatot, indonéz nyelven. Nagyon "hasznos" volt, tekintve h sem a sült banánra (pisang goreng), sem a banánhéjban grillezett halra (pepes ikan) nem hasonlított a nyelvezet egy fikarcnyit sem :-) Majd kedvesen mosolyogva megtartotta a cuccainkat.
A denpasari, a szingapúri és az amszterdami reptereket összeadva cirka 15x estünk át biztonsági ellenőrzésen, útlevél- és/vagy beszállókártya-vizsgálaton. Miközben ezt írom, nem túl vidáman gondolok arra, h holnap ilyenkorra újabb biztonsági ellenőrzésen leszek túl a charleroi-i reptéren... Mozgásban vagyunk :-)
Már nem terveztem, de felébredtem korábban, Gábor még durmol. Eddig ez talán 2x fordult csak elő, h én ébredtem korábban, magamtól, a beállított vekker előtt.
Bő 10 napi csöndben lapítás után megpróbálom közzétenni az eddigi balinéz élményeinket és képeinket. Szerencsére van miből meríteni, tudniillik a Nagymamáknak és Gyermekeknek naponta küldött emaileket fogom felhasználni.
Lássuk tehát, milyen volt az ideút.
