Gézengúz és Tündér brüsszeli napjai

Szokás szerint a szünidei képekre kicsit még várni kell, mire mindenkinek minden eszközéről összevadásszuk a termést, feltöltjük, letöltjük, kiválogatjuk, rendszerezzük, feliratozzuk stb., stb. Jaj, de szép idők is voltak, amikor egy 36 (vagy csak 24) kockás filmtekercs állt rendelkezésre, azt kellett beosztani, aztán beadtuk előhívatni, 10 perc alatt kiválogattuk, kidobtuk a rosszakat, és albumba rendeztük a megmarat 10 jó képet. Utálom a modern digitális kort, brrr!!! Csak hát, ha megszökni nem tudok belőle, akkor kénytelen vagyok megszokni. És kattogtatni. Akár telefonnal is. Sőt, már a gyerekeknek is meg kell engedni, h kattogtassanak. Akár telefonnal is. Az ÉN telefonommal (merthogy sajátjuk azért - szerencsére - még nincs!)

A múlt hétvégénk fénypontja kétségkívül az Atomium volt, ahová tulképp véletlenül jutottunk el. Magam részéről csupán az időszaki Magritte kiállításra voltam kíváncsi, és reméltem, h a nyári Dalí-élmények hatására (is) sikerül a gyerekeket is megnyerni az ügy számára. Sikerült. Hogyne sikerült volna, amikor megtudták, h a kiállítás éppenséggel az Atomiumban van, főleg, h az Atomium pedig a nemrégiben egy szülinapi zsúr keretében felfedezett Aquapark mellett van. Innentől kezdve már csak arról bírtak beszélni, h melyik csúszda mennyire meredek, ki melyiken hányszor fog csúszni, melyikben lehet úszógumit használni stb. Én meg igyekeztem berendezkedni a gondolatra, h a Magritte művek megtekintése elenyésző öröm lesz ahhoz a szenvedéshez képest, amit a ricsajos, vizes helyen kell majd 4 órán keresztül kiállnom. (Utálom az aquaparkokat, azokat, amikben "normális" medence nincs is, csak mindenféle attrakció, örvény, hullám, csúszda, és egyéb nyavalya. Továbbá nagy tömeg, és iszonyú lárma. És utálom a hideget. Namármost, az aquaparkok Belgiumban hidegek!!!)

Terveknek megfelelően landoltunk tehát szombat reggel 10-kor az Atomium lábánál, így még sorbanállás nélkül jegyet vehettünk, és a legfelső gömbbe vezető liftbe is pillanatok alatt beszállhattunk. Először és - azóta - utoljára kb. 2005-ben jártam az Atomiumban, óriási benyomást nem tett rám akkor. Most jobban tetszett, érdekesebb volt, talán mert lehetett a gyermekek buksijába információt csepegtetni a panoráma-ponton látható dolgokról, az Atomium építéséről, méreteiről stb. (Persze csak miután kaptak 2 eurót az ostoba préselő-gépből kapható emlékéremre, majd pedig még negyedórán keresztül sikerült végre meggyőznünk Tündét, h nincs több aprónk a távcsőbe dobandó.)

Az egyik fő attrakció persze most is a gömböket összekötő csőben fel-és lemenő mozgólépcső volt, csakúgy, mint 2012-ben Süninek, amikor először járt itt. Szerencsére 5 év elteltével már kevesebb időt töltött azzal, h a lépcső alján egy helyben állva tátott szájjal bámulja a fények változását... (ennek megtörténtét a 2012-es családi videó bizonyítja)

Bár a Magritte kiállítástól többet vártam, a netes beharangozás alapján is, azért "elment egynek", a gyerekeknek talán adott heyzetben elég is volt ennyi kultúra.

Miután egy igazi, jó értelemben kulináris élvezetet nyújtó ebédet fogyasztottunk el a legfelső, panoráma-szinten lévő étteremben (ahol annyira komolyan veszik a kulináriát, h sült krumplit még a gyerekek döbbent arcát látva sem szolgáltak fel), azért maradt hely a gyerek-pocakban egy kuliniáris élvezetet aligha nyújtó, vacak, általam leginkább levegőbe repíteni vágyott sarkiárusnál vásárolt gofrira. De ezen már ne múljon a boldogság, úgyis lemozogják az aquaparkban!

 Az Aquaparkban szerencsére van egy gyerekek által nem látogatható szauna-részleg is, így a zsivaj és a hideg elől kétszer is odamenekültem, így egészen ki lehetett bírni. A látvány pedig, h a két kis nyúl nemcsak vidám, de egymással is barátságban van, együtt csúszik, játszik, igazán kárpótolt minden megpróbáltatásért :-))

Vacsoránál még megörökítettük az ádventi asztalt, mielőtt vasárnap délelőtt visszarendeztük volna a lakást a karácsonyon kívüli üzemmódra.

Bendegúz kórusa múlt pénteken:

Tünde iskolai ünnepsége:

https://youtu.be/Exkr-gid4gM

Bendegúz iskolai ünnepsége:

Köszönet Gáborkának a felvételért, a szerkesztésért és a hozzáférhetővé tételért!

PUSZIK!

Már nem is az élet zajlik, hanem mi magunk. Nemrégiben egy bejegyzésnek a "Programözön" címet adtam, csakhogy az elmúlt napok még az akkoriakon is túltesznek. Egy nemzetközi reptér irányítótornya vidéki nyugdíjas otthon ahhoz képest, ahogy nekem teltek az elmúlt napok. A munkahelyen mindenki maximális sebességen pörög, minden sürgős, de ehhez jönnek a privát programok, határidők, időpontok, találkák, egyeztetések, ajándék-előkészítések stb. Tündének múlt hétvégén volt a zeneiskolában koncertje, Bendegúznak múlt pénteken és tegnap este is (templomi karácsonyi koncert), közben járt itthon az "előzetes Jézuska", holnap lesz az egyik iskolai ünnepség, kedden a másik, csütörtök este pedig Gúznak még egy harmadik koncert, hogy aztán péntek rögge' 6-kor kipihenten ébredjünk és vágjunk neki a hazarepülésnek. 

 Ahogy Anyucinak mondtam a telefonban: egyetlen vágyam-kívánságom a szünidőre, hogy legalább pár órát egy fotelben üldögélhessek, észrevétlenül, mozdulatlanul, senki ne szóljon hozzám, senki ne kérdezzen, és főleg ne kérjen tőlem semmit. Azt hiszem, a jövő évi farsangra fikusznak öltözöm, erre fogok most gyakorolni...

Tudvalévő, h édesen szép az élet. Karácsony előtt a fő édességet a mézesek jelentik, amiket nem is annyira magunknak csinálunk, hanem ajándékba. Minden éven új "dizájnnal" próbálkozom, idén nem mertem nagyon ambiciózus lenni (mint tavaly, amikor karácsonyfát állítottunk össze mézeslapokból, vagy kb 4 éve, amikor ehető mézes ajándékdobozok készültek). De legalább a figurák legyenek egyediek és gusztusosak - gondoltam.

El is készült szombat délután az "alapanyag":

Amíg Bendegúz 4 órás kórus-próbán vett részt, Tündérkével hozzá is fogtunk a díszítéshez. Aztán Gúz pajti is csatlakozott:

A végére az egész konyha színes-ragacsos marcipántól és cukormáztól díszelgett. De azt hiszem, megérte a fáradságot:

Bendegúzt egyébként a mézeseknél sokkal jobban (napok óta) lázban tartja a hóesés. Vasárnap a mise előtt kezdte, és utána fejezte be a hóember-hadsereg készítését:

Jómagam maradtam inkább a benti foglalatosságoknál. Amikor végeztünk a mézesekkel, elkészült pár karácsonyi dísz is:

Tündérke kicsit hisztis-nyűgös hangulatban indította a mai napot, pedig a világért sem szerettem volna, h az értékes ádventi reggelek egyike is kárba vesszen és veszekedéssel teljen. Békésen öltöztettem hát a kislányt (bár már rég nem szokás, h öltöztetem), terelgettem az asztal felé, de azért éreztem, h a türelmem a végéhez közeledik. Ekkor Apa vidáman felmutatott egy szelet sajtot, amin több volt a lyuk, mint a sajt. Nosza, eszembe jutott, h az étkezőasztaltól nem messze a nehéz helyzetek áthidalására készített kupacban, versek és egyéb írások között, ott lapul Karinthy: Együgyű lexikon c. remekművéből néhány szösszenet. Köztük pl. a sajt definíciója. Úgyhogy ezt elkezdtem felolvasni az asztaltársaságnak, aztán átváltottam további részletekre, elsősorban a vekkerről. Kisvártatva már hangosan nevettünk valamennyien olyan remek ötleteken, h hogyan menekülhet az ember a reggel ráordító vekker elől: 1. dugja a vekkert dunyha alá és üljön rá, 2. dugja a fülét a dunyha alá és üljön rá, 3. dugja a dunyhát a fülébe, 4. dugja a vekkert a fülébe és tegyen rá hideg borogatást... ésatöbbi.

Jó szívvel ajánlom életkortól, napszaktól, évszaktól, korszaktól függetlenül egy kis vidámság-élesztő gyanánt (hasonlóan az Ideges úr elalszik c. íráshoz!)

A maga idejében népszerű folyóirat volt a Nyugat, és "menő" volt nyugatosnak lenni. Mostanság kicsit másképp fest a dolog, és nem feltétlenül vagyok híve a "nyugatosodásnak". Például a Halloween vagy a Valentin-nap ünneplése nálunk szóba sem jöhet. Nos, történt tegnapelőtt, Mikulás-nap előestéjén, hogy a gyerekek kitették a csizmájukat, de lefekvéskor kérték, h még egy pohár tejet is tegyek a Mikulásnak + répát a rénszarvasnak. Az osztálytársaik így csinálták, hiába mondtuk, h Mo-on nem szokás. Úgyhogy a csizmák mellé raktam egy répavéget, mintha már megette volna a szarvas, és egy tejjel összemaszatolt poharat :-)

Reggel aztán Tünde őszinte csodálkozással közölte, hogy a Mikulásnál kés volt (merthogy a répavég szép egyenesen volt lenyesve... :-) Továbbá örömmel állapították meg, h idén biztosan jobb gyerekek voltak, mint tavaly, mert nem kaptak virgácsot. (Khmmm, este 10-kor mondtam Gábornak, h a szokásos kis csokor, szalaggal átkötött virgácsról megfeledkeztünk.) Gúz mondjuk - saját maga szerint - azért nem kapott, mert ő tavaly sem büntetésnek tekintette, hanem örömmel elültette a kertben; lévén, h a ház előtti sövényről metszett vékony ágacskák bizony rügyeztek decemberben, a gyermek pedig mindent elültet, ami akár csak a leghalványabb reménnyel kecsegtet, h valaha növény lesz belőle :-)

Közhelynek tűnik, h év végére felgyorsulnak az események, sűrűsödnek a programok, mindenki rohanásban van. Pedig sajnos igaz. Nálunk ugyan csak két mazsola van (amely szám Gáborka vicceskedő megjegyzése szerint eggyel több az ideálisnál - szerintem viszont legalább eggyel kevesebb!! de ezen már nem szoktunk összeveszni... :-)) mégis alig látszunk ki a szülinapi meghívásokból, kórus próbákból, koncertekből, sportfoglalkozásokból, társas eseményekből.

Az elmúlt hétvége különösen pörgősre sikeredett, mondtam is a péntek reggel érkezett Mamának, h fel kell vennie a tempót :-) Hogy csak a különlegeseket említsem: Cirmivel és egy barátnőjével szombat délután Hattyúk tava, a moszkvai társulat előadásában, Süninek az iskolai (nem az operaházi) kórussal vasárnap délután koncert a belga királyi konzervatóriumban, és legfőképpen Mamának az előrehozott szülinapi köszöntése (amikor hétfő reggel a lengyel kollégám elmesélte, h a hétvégét meglepetés villámlátogatáson töltötték mindkét gyermekükkel az anyósa 70. születésnapján, akkor nyeltem pár nagyot, hiszen mi sem szept-ben Nagymamihoz, sem most Mamához nem utaztunk haza...)

Bendegúz szokásosan elkészítette az ádventi koszorút, amit idén saját öntésű gyertyák díszítenek:

És még egy kis hó is esett!

2001-ben az esküvői meghívónkon ez az idézet állt:

"Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
...
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek"
(Ady)

A helyzet több, mint 16 év alatt sem változott.

Történt ugyanis, hogy okt.30-án 40 éves lettem. Előre megkértem ugyan Gábort, h ne legyen ajándék, legfeljebb puszi és virág (mert előtte 2 héttel már megajándékoztam magam egy hétvégi intenzív mindfulness tréninggel), ő mégis kilátásba helyezett egy ajándékot, felettébb furcsa megfogalmazásban: "lesz ajándék is, de nem árulom el, hogy mi, és azt sem, h mikor kapod meg". Fúrta-fúrta az oldalamat a kíváncsiság, teltek-múltak a napok, próbáltam is kérdezősködni-puhatolózni, de az amúri partizánok sem védhették anno jobban a kozák atamánoktól a tenger partvidékét, mint ahogy drága férjecském őrizte a titkot.

Aztán e hét keddjének reggelén elutaztam Mo-ra hivatalos útra, és ma du. tértem vissza. Mi várt itthon??? Ez:

 Nem egy új zongora, hanem a tavaly Karácsonyra kapott remek darab, saját "szekrénybe" téve. A szekrény pedig házilag készült. Indonéz tömörfa lapokból, amikért Bxl másik végére kellett autózni, méretre vágatni, aztán itthon lefesteni (ebben Tündegúz is segített), és összeszerelni. Persze előtte meg kellett tervezni, mérni, rajzolni. Álmomban nem gondoltam volna, h Gábor ilyenre képes. Ráadásul a szerelésre szánt 3.5 napból másfelet már betegen-influenzásan töltött.

Ha valaki tud ennél jobb példát a feltétel nélküli, igaz szeretetre, akkor szóljon!

Ma a Szentmise utáni ebédre hivatalos volt hozzánk Havas Atya. Ennek örömére a gyerekek már reggel lelkesen pucolták-vágták a krumplit és terítették-díszítették az asztalt (még a mesenézést is - részben! - feláldozták ennek kedvéért). A családi örökségként kapott ezüst pohárkákat Cirmi rakta az asztalra, a szalvétákkal és a névre szóló ültetőkártyákkal együtt, Süni pedig a menükártyák, a tányérok és az általa korábban megtisztogatott evőeszközök elhelyezéséért volt felelős.

Sajnos, még az Atya érkezése előtt sikerült jót civakodniuk (és engem felbosszantaniuk) az ültetőkártyák miatt, Bendegúz ui. másképp akarta írni a nevét (francián tanult z-vel), ami persze Tündének nem tetszett, és innentől már semmi sem volt jó. Hála Istennek, az ebéd végül is békében és jó hangulatban zajlott, mindkét gyermek bemutatta énektudását (mi másban, mint az Operaház fantomjában), Süni továbbá eldicsekedett a szobájával és a kerti tóval is (amibe beköltözött két béka is telelni).

Fényképet az előételről csináltam csak: mascarponés-vadmalacsonkás falatkák voltak házi kiflire "építve", friss fügével és rucolával körítve. Nagy sikert aratott!

A főétel azonban még ennél is több dícséretet söpört be: ugyanaz a vargányás-libamájas-tejszínes husi készült serpenyős burgonyával, mint a múlt hétvégén, csak ezúttal vadmalacból. Most még a múlt hetinél is rosszabbul teljesítettem fényképezés szempontjából: akkor csináltam egyet, de véletlenül kitöröltem, ma viszont csinálni is elfelejtettem. Megmarad a képe az emlékezetünkben - és persze az íze a szánkban.

A parkunk - ahol minap Gúzzal a sapkás képek készültek - olyan csodálatos színekben pompázik, hogy pénteken biciklivel hazafelé karikázva a mh-ről nem átallottam megállni és fényképezni:

Íme azok a bizonyos kézzel kötött sapkák (Anyucikám csodálkozva kérdezte, amikor meglátta Viberen az egyiket: "Ezt Te kötötted?" Hááát, nem is a sarki pék... :-)) Bár kezdetben tartottam tőle, menet közben hamar rájöttem, h sapkát kötni végtelen egyszerű dolog. Most épp nincs kötnivalóm, és érzem is a hiányát. Csakhogy addig nem akarok új darabba kezdeni, amíg a zongoratanulás terén bizonyos kötelezettségeim vannak. Ennek remélhetőleg mindenki hallhatja majd az eredményét a mo-i karácsonyi házi koncertjeinken (vagy legalább felvételről :-)

Pénteken a Környezetvédelmi Főigazgatóság egésznapos tem building rendezvényen vett részt, aminek témája a víz volt: hogyan járul hozzá a víz az élethez, mit tehetünk a megóvása érdekében, hogyan spórolhatunk vele stb. Sajnos, eső formájában is kaptunk nem keveset belőle péntek-szombat-vasárnap egyaránt. Sőt, tegnap egy tisztességes vihar is kerekedett ebéd után, az égből pedig jég potyogott. Mivel szombat Belgiumban ünnepnap, a nyulacskákat semilyen foglalkozásra nem kellett vinni, tarthattunk otthon pizsamás délelőttöt. Ebbe nekem belefért kétféle süti megsütése is. Új receptekkel kísérleteztem:

Készült szakállas pogácsa (két pogikorong közé sajtkrém, majd a dupla korong reszelt sajtban hempergetve - sajnos csak a felnőtteknek ízlett, még az amúgy sajtkedvelő Cirmi is húzgálta az orrocskáját... sebaj, jónéhány pogi "pucéron" maradt, éppen erre az eshetőségre készülve :-))

Továbbá készült kelt tésztából kalács, amit magamnak áfonyával (vodkás! áfonyával - KA-tól :-) tálaltam, Gáborkának dióval és juharssziruppal, a gyerekeknek meg hát... mivel is?... ja, persze, porcukorral.

Rendkívüli sajnálatomra a fénykép, amit a Gábor alkotta főfogásról csináltam, vmi furfangos módon kitörlődött. Pedig mesterszakács(szerű) férjecském pompásan reprodukálta az okt.30-án Balatonfüreden fogyasztott mesefinom ebédünket: sertéssült vargányás-libamájas-tejszínes szószban. Ráadásul a fénykép hátterében Tünde mosolygott. Igen, jól írtam, mosolygott. Nem nyújtotta ki a nyelvét, nem csukta be a szemét, nem vágott hülye pofát. Mosolygott. És képes voltam épp ezt a képet kitörölni :-((

A vasárnapi misére kicsit késve érkeztünk, így a gyerekek ministrálás helyett mellettünk ültek. Meglepődve tapasztaltam, h milyen jól is tudnak viselkedni :-) És h Süninek milyen csodás énekhangja van! Bár, ez utóbbin egy cseppet sem lepődtem meg. Du. aztán Apa elindult Tündegúzzal egy osztálytárs - Aquaparkban rendezett - szülinapi zsúrjára, minek során ő maga is vízben töltött vagy 3 órát. (Lassan növeszthet kopoltyút, tekintve, h péntek du. a Süni úszásórája apropóján csobbant be ő is a medencébe, szombat estét meg a vizes-szaunázós kastélyban töltöttük, rég nem látott Magnusunk társaságában.)

Jómagam meg mivel ütöttem el az időt az esős vasárnap du? Többek között megkötöttem Bendegúznak is a pulcsijához való sapkát (a kötőkönyvben ez ugyan nem szerepel, de mivel Tündének lett sapkája, hát legyen neki is :-) - ma reggel már a következő pulóverre való ötleteket nézegettük együtt. Lassan új blogot fogok indítani: "Ha nincs Nagyanyó, az Anya is jó!" (nincs alatt értve a messze van, nem ér rá, nem tud/szeret/akar kötni/sütni/főzni stb,stb...) :-)) A Nagymamákat pedig be fogom vonni egy kvíz-játékba, aminek a végén értékes ajándékokat sorsolunk ki (pl. zöldturmix, chia-puding, spirulina algás joghurt): "Hogyan szoktassuk rá/vissza az unokákat a házias/természetes/egészséges ízekre?"

Előre szólok, hogy senki ne csalódjon: ez most a megszokott sziporkázó humoromtól (!) mentes, száraz, tényekre szorítkozó bejegyzés lesz. Mert annyi minden történt a röpke egyhetes szünidőben, hogy ha most nekilátnék bő lére ereszteni a beszámolót, akkor ülhetnék itt holnap estig.

 Szóval, mindjárt az érkezésünk napján, azaz múlt szombaton sort kerítettünk a barátokkal való találkozóra. (De csak miután a reptérről hazaérve és megebédelve kilátogattunk Szentendrére, egy bizonyos cél érdekében. Nehogy eseménytelen legyen a délután :-))

Vasárnap délelőtt - mivel azért mégsem járja, hogy az ember csak úgy suttyomban múljon el 40 éves - tartottunk egy kis családi összejövetelt, a szokásos formában: vidáman (többnyire!), finomságokban bővelkedve (Anyuci két szögletes tortát sütött, KA pedig két kereket - évtizedenként jutott egy :-)

 Délután aztán végre élőben is megnéztük a Fantomot! Az előadás előtt még pózoltunk is vele, Apa egész jól illeszkedett a figurába:

Október 30-án aztán felkerekedtünk Gáborkával, hogy Balatonfüreden kipihenjük az ünneplés fáradalmait :-) élve a brüsszeli Magyar Bál jótékonysági tomboláján nyert utalvány adta lehetőséggel. (Közben Tündegúz a nyíregyházi fürdőházban és élményfürdőben tartott Mamával uszony- és kopoltyúnövesztő edzést :-))

KA-nak igaza van, Füred mindig klassz, télen-nyáron. Noha a legtöbb időt a szállodában töltöttük (mert ugyebár időigényes a többfogásos reggeli, a még több fogásos vacsora, a wellness részleg nyújtotta örömök, úgymint úszás, szauna, masszázs, kozmetika - hmm, az a vörös szőlős testpakolás! - az olvasás, a meditálás, az imádkozás, az alvásról már nem is beszélve!) azért minden napra beiktattunk egy jókora sétát, elsősorban a Tagore-sétányon fel és alá.

A szerdai hazaúton tettünk egy kitérőt a Velencei-tó felé, valamint Martonvásárra, a Brunszvik kastélyt (kívülről) és annak parkját megtekintendő.

 Mindenszentek estéjét Anyucival a Lehel téri templomban töltöttük, mialatt Tündegúz már áttették székhelyüket Debrecenbe. Másnap Apa felkerekedett, h Nagymamiékat nevezett jeles helyen meglátogassa, Anyuci és én pedig egy édes csöpp csomagocskát tutujgattunk fél délelőttön át: Zsolti öcsém Ádám nevű gyönyörűszép kisfiát. Az örömömet csak fokozta a Gerzsenyi Gáborok és Andzselika meglepetés-szerű Gödöllőre érkezése :-)

Csütörtök estébe belefért egy színház is (aki úgy érzi, nem szokott náluk jól sikerülni a családi Szenteste, az feltétlenül nézze meg a Belvárosi szh-ban a Családi játszmákat!!!), péntekre pedig egy kis "soppingolás" (mindjárt itt a Karácsony!), ebédre Szentendrén egy kitűnő saslik Keresztapu módra (még a szokásos pénteki hústilalmamról is vígan lemondtam efölötti örömömben), megtetézve almás-körtés tortával KA módra. 

 Tiszta szerencse, hogy ma visszajöttünk Bxl-be, és nekiállhatok ismét zöld-turmixozni - bár Anyuci már alig várja, h bő két hét múlva ismét a Cserein vendégeskedjek és ellásson minden földi jóval... :-)) 

Múlt hétvégére vettem a bátorságot, és beiratkoztam egy intenzív Mindfulness tréningre. Azaz a szombatot és a vasárnapot is 10-től fél 5-ig házon kívül töltöttem. Apa szerencsére jól elboldogult a gyerekekkel (főleg szombat délelőtt, amikor nem voltak itthon, és vasárnap, amikor a barátaik eljöttek vendégségbe és lefoglalták őket :-)))) Volt gyertya-öntő műhely (lassan gyertya-kereskedést nyithatunk), kertészkedés, színjátszás, mesefinom husi grillezése, ezüst-tisztogatás, rendrakás. Ez utóbbi kettőben a vendég gyerekek különösen jeleskedtek. Talán gyakrabban kellene őket meghívni :-)

A tréningem jól sikerült, annak ellenére, h a péntek estét intenzív borozással töltöttük. Biztos már kívülről tudjátok, h hol, hiszen minden év október közepén visszatérő programunk ez. Igen: Megavino.

A magyar standon nagy örömünkre még egy ismerős hajó plakátját is megtaláltuk:

A Vénhajó. Az alábbi képen jól látszik.

Szombat délután aztán, a napsütésen felbuzdulva, és oxigénre vágyva, elhívtam Cirmikét biciklizni a parkba. Mondjuk, inkább volt park, mint biciklizés, mivel nemcsak a szép faleveleknél, hanem a cuki kutyáknál is meg kellett állni, de ezt előre belekalkuláltam. Az egyik kutya tényleg nagyon cuki volt, a mi Picink hasonmása:

Vasárnap este pedig felemelő, szép ünnepségen vettünk részt a belvárosi Saint Michel székesegyházban, és a közelében lévő ismeretlen katona sírjánál.

Állítom, h szegény Petőfinek egy egész debreceni télre nem jutott ennyi esemény, mint nekem egy napra. (csak mert a címet vmi miatt ő ihlette...)

Rögge' 6-ko' csörög a vekker. Szokásos készülődés a konyhában: teafőzés, gyümölcslé-préselés, tízórais és uzsonnás dobozok összeállítása, zöldturmix készítés. Fél 7 után pár perccel láncban ébresztem a családot: először Gábort, aztán Cirmit, végül Gúzt. Mindenkit másképp, egyéni igények szerint, cirógatva, vakargatva stb. 7-kor közös családi reggeli, majd 7.30-kor Gábor és a nyulak iramodnak az iskolabuszhoz.

Kezdődik a reggel második fele. Felveszem a tornázó "szerkót", bekapcsolom a tornateremként is funkcionáló vendégszobában a mulatós zenét. Bemelegítő gyakorlatok után egy szólóban eljárt cha-cha-cha, valamint egy merengue (a forgásokat, nőies karmozdulatokat egyedül a legjobb gyakorolni), majd visszaér Gábor a busztól. Együtt eljárunk egy salsát a La camisa negra zenéjére. Formában kell maradni, hátha váratlanul felbukkan egy újabb báli meghívó :-)

8.40-re jegyben-gyűrűben kilépek az ajtón, és - amit általában csak szerdán tehetek meg, sem autóra, sem biciklire nem lévén szükségem - gyalog indulok a munkába. Szép az idő, jólesik a 25 perc tempós séta. Bent munka. Meg kellene írnom, hogy a környezetvédelmi adózás terén milyen intézkedéseket javasolok jövőre Mo-nak... Elolvasom a monitoromra ragasztott kis fohászt, amelynek az is része, h a Teremtőnek megköszönöm a munkakedvet. Ezek után illik kedvvel dolgozni :-)

Ebéd után megkapom Gábortól az autót, és haza kell jönnöm Tündéhez (Bendegúz az Operában operál minden körülmények között, Gábor viszont felmentést kér a szokásos szerda délutáni gyerekfelvigyázás alól, lévén, hogy egy Európai Parlamenti képviselővel van találkozója - na jó, most az egyszer, nem bánom...) Du. 2 után érek haza, Tünde épp piros pontért való szorgalmi háziján dolgozik. Bekeverek egy pogácsatésztát, és - jó szokásomhoz híven, mondván, h ha már úgyis meleg a sütő - összedobok egy csokis kekszet is. Közben ráveszem Tündét, h írja meg talán előbb a kötelező leckét, aztán lehet szorgalmizni. A kötelező 3 matekfeladatot jelent. A mérlegen nézem a pontos mennyiségeket, közben fut szépen felfelé az élesztő, meg el ne rontsam, h a tojásnak a sárgája vagy a fehérje kell... jaa, öö, igen, kilencből három az hat, tehát kilencvenből harminc az hatvan... Aztán százból harminc meg húsz... az mennyi is? Ja, megvan. És így tovább... Elvagyunk negyed 4-ig, közben még kipakolom az iskolatáskákat, összepakolom az uzsonnás táskákat, meg a néptáncos táskát, aztán indulni kell Gúzért.

Gúz pajtit felnyaláboljuk, és a zeneiskola melletti játszótéren letáborozunk. Szűk 3/4 óra játék, közben uzsonna, meg a telefonomon a mh-i emailek ellenőrzése (esetleg vmire sürgős válasz kell, elvégre telewörkölök, vagy mi a szösz) majd nekivágunk a Tünde néptánc órájának. Miután bekísértük a játszótértől nem messze eső táncórára, visszabaktatunk két játékboltba, hátha lehet kapni üveggolyót (most a golyózás a sláger az iskolában). Szerencsére az egyikben lehet. Válogatás, vásárlás, boldogság. Közben 5 óra lett, irány haza (Cirmiért majd Apa megy biciklivel).

Itthon a melegben kelesztett pogi, és a hűtőben várakozó csokiskekszek megsütése a feladat. Részben. Merthogy Gúznak egy masszázst is ígértem. Épp belefér egy félórás szeánsz (a wellbeing teremként ugyancsak használatos vendégszobában, befűtve, halk zene mellett), mielőtt Apáék hazaérnek, és miközben sülnek a pogik. Utána vacsora. Vacsora után meghallgatjuk az Operaház fantomjának híresebb-kedveltebb részeit (ismétlés a tudás anyja - soha még ilyen nagytudású nem voltam...) Közben még sülnek a csokis kekszek, de el kell mosni a kajás dobozokat, valamint odafönt megágyazni és kikészíteni a másnapra való ruhákat.

Gúz egyik osztálytársának anyukája érdeklődik, mi a lecke holnapra. Ahá, szóval lecke is van. De mi? Mert az olyan pocsékul van leírva, h Süni se nagyon tudja megfejteni. Na jó, leginkább 34-nek látszik a szám, az meg már úgyis készen van, akkor ezt sikerült gyorsan letudni. Marad idő esti mesére. Feltéve, h Tünde is hajlandó megmosakodni (mert Gúz már masszázs előtt zuhanyzott). Mesélek az őszi Lengékből. Vidámság. Utána külön-külön a két gyereknél imádság, puszi. (apa közben elment focizni). 20.10-kor már ki is jövök Gúztól, juhhé, marad időm még olasz leckét írni holnapra. Mire lejjebb érek egy szinttel, Tünde sír. Apa elment puszi nélkül. Hajjaj. Majd ad álmodban. De az nem olyan. Akkor itt vagyok én, ölelj meg. Jó, de növessz borostát. OK, de most nem lehetne mégis megelégedni az egyik plüss-állattal, mintha az lenne Apa? Itt van pl. ez a helyes kutya. Nem, nem az kell, várjál. Felül, átkúszik az ágy végébe, és kiválasztja a Micimackóból ismert Füles szamárfigurák közül (3 van belőle) a legnagyobb, félméteres példányt. Azt öleli magához, az lesz az Apa-pótlék. Vigyázni kell, ki ne pukkadjon belőlem a nevetés, miért pont erre esett a választása... Szerencsére megbékél, és magára hagyhatom.

Azóta megválaszoltam pár emailt, feltettem a második adag fényképet az olasz bálról a blogra, és lekörmöltem ezt a bejegyzést. Már csak a holnapi ruhám kikészítése van hátra, az olasz lecke megírása, a heti menü és nagybevásárlási lista összeállítása, és mehetek aludni.

Amikor majd rossz kedvem lesz, akkor el fogom olvasni ezt a bejegyzést, és fennhangon énekelem, h "jaj de vidám az élet"! :-)))

Az előző bejegyzésben "belengetett" képek a vártnál gyorsabban meg is érkeztek, így most meg lehet csodálni a báltermet teljes terjedelmében, az Emesével tartott "ruhabemutatómat", valamint a piros ruhában való táncolás lehetetlenségétől tartva magammal vitt, és a lehetetlenség elég korán való manifesztálódása okán nagy örömmel felvett fekete "hacukámat" :-)

Pár éve rákaptunk Gáborral a bálozásra, de sajnos az időnkénti magyar bálokon kívül nem sok alkalom adódik, hogy elegáns ruhában elegáns környezetben táncoljunk. Így aztán nem teketóriáztunk sokáig, amikor kedvenc olasz-magyar baráti párunk meghívott az olasz bálba. Gondoltuk, eszünk egy finom vacsorát, táncolunk egy jót, és még az újonnan megszerzés alatt álló olasz tudásomat is hasznosíthatom (amit meg is tettem pl. a tombola- és az italjegy vásárlásnál, bár a szituáció némiképp emlékeztetett arra az 1996 nyári milánói ámokfutásra, amikor mindenáron olaszul próbáltam megtudakolni a buszmegálló hollétét, avagy a hamutálca árát, aztán persze a válaszból egy kukkot sem értettem... :-))

No, a bál mindenesetre jól sikerült, és természetesen még indulás előtt fényképeztünk néhányat (a gyerekekkel a legutóbb már bevált taktikát alkalmaztam: lehet bolondozni a képen, hozni kutyát-macskát, de aztán tessék hagyni Apát és Anyát normálisan is kinézni).

Mondjuk, a helyzet zűrzavarosságát jelzi (legalábbis fogjuk erre!), h Gáborka elfelejtette felvenni a cipőjét. (Szerencsére Aranka nem helyezett túl nagy hangsúlyt a kép megkomponálására, így a zoknis lábak nem minden képen látszanak - csak azokon, amelyeket Gábor maga állított be nagy műgonddal :-))

A bál helyszíne a Belga Királyi Parkban található egyik épület volt, impozáns, elegáns (és valószínűleg magyar bálok számára sajnos megfizethetetlen, mivel egyrészt kis ország kis népének nincs annyi szponzora, mint a nagyoknak, másrészt a magyar ember - tisztelet a kivételnek! - ebben sem hazudtolja meg önmagát, és "merjünk kicsik lenni" alapon szeretné minél olcsóbb belépőjeggyel letudni az eseményt...)

Reményeim szerint jönnek még képek, amint sikerül megkapni őket a barátaink gépéről.

Sok vidám pillanata volt a Mamával töltött múlt hétvégének, de a pálmát kétségkívül a "rossz telefon" játék vitte el, amikor egymás fülébe súgtunk ezt-azt, és mire végére értünk a súgó-körnek, már egész más lett belőle. Tünde eleinte gyöngyözve kacarászott, aztán már sikítva hahotázott. Gúzból kisebb-nagyobb szünetekkel pukkadozott ki a nevetés, de a felnőttek sem maradtak komolyak. A csúcspont (vagy mélypont, ahogy vesszük) akkor következett, amikor már csak egy-két szótagot tudtam a Gábor fülébe motyogni, utána mindent elsöprő fuldokló hahotába torkollottam - és persze ennek láttán mindenki más is (kivéve Gábort, aki halláskárosodástól félve a fülét dajkálta...)

Ez a bugyuta dalocska a Jamie és a csodalámpa egyik epizódjában hangzik el a Sajó kutya szájából. Ezt mantrázom reggel óta, h megőrizzem a jókedvemet.

Történt ugyanis, h a tegnap esti blog-bejegyzésben tett ígéretnek megfelelően nyugovóra tértem, egy mozgalmas, de szép csütörtök reményében: reggel elviszem a gyermekeimet az iskolabuszhoz, utána elmegyek olaszra (bizony, kedden kezdtem az EU Bizottság által indított nyelvtanfolyamot, juhhé!), utána a munkába, aztán du. Gáborka megérkezik, együtt bevásárolunk és hazajövünk a manócskákhoz, akikre közben Aranka vigyáz.

Nos, ehhez képest a valóság kb. így fest:

Hajnali 5.17-kor ébresztett Tünde, h csuromra pisilte az ágyát. Pizsi-cserét megejtettük, az ágynemű-cserét egyelőre behelyettesítettem két vastag törülközővel, meghagyván Arankának a mosást és áthúzást. Visszafeküdtem, próbáltam újra elaludni. Már majdnem sikerült, de rákezdte Gúz a köhögést. Inkább felkeltem, vittem neki teát. Megbeszéltük, h jobb, ha itthon marad. Írtam Arankának sms-t. Már "jegybe-gyűrűbe" voltam, h vigyem Cirmit a buszhoz (aki először vérig sértődött, h nem maradhat itthon, pedig ő is köhög - valójában két napja köhécselt kettőt) és induljak munkába, amikor jött Arankától a válasz sms, h ő is beteg. Nagy levegő, nem baj, akkor maradok itthon. Cirmi közben már vidáman hagyta magát vinni, én meg kosztümösen loholtam vissza, átvedlettem itthoniba, nekiálltam a házimunkának, a hivatalos dolgaimnak, és a különböző kötelező értesítéseknek. Na és persze a beteg Süni ápolásának. Csakhogy Süni úgy tud beteg lenni, ahogy - szerintem - kevesen. Nem fekszik, nem is nagyon ül, hanem tevékenykedik. Szüntelen. A szokásos 80 km/h helyett 60-nal száguld a lépcsőkön, már öntött viaszból kagyló formát, pukkasztott műanyag zacskókat, nézett filmet, most épp gyertyákat gyújtogat... és még 11 óra sincs... :-))))

Du. aztán mehetek a buszhoz Tündéért, aztán Gáborért az irodába (esőben ne kelljen má' bőrönddel hazajönnie), aztán bevásárolni, aztán készíthetem a lenti szobát, mert ha nem is napnyugtára, de holnap napkeltére itt a Mama (Hókuszpók után szabadon :-)))

Szóval, mit lehet ehhez hozzátenni? Jaj, de vidám az élet, jaj, de vidáman élek!!!

Ihletet kaptam az Indextől, ahol lehetetlennél lehetetlenebb dolgok "mellé" írják a híreket :-) hát gondoltam, brüsszeli éccaka mellé biztosan nem írtak még, úgyhogy nem követek el plágiumot, ha magamnak ezt választom.

Bár az este 10 még annyira nem számít éccakának, mégis mindjárt nyugovóra térek (bizony, Anyukám, pedig ma még nem is mondtad! :-)) főleg mivel egész nap úgy érzem magam, mint aki tegnap éjjel bulizott. A buli mondjuk elég lapos volt, konkrétan egy iskolai maratoni szülői értekezlet, előbb a két francia tanárnénivel, majd a két osztályfőnöknénivel. Amikor 22h07-kor kiléptem az épület ajtaján, és az erdő szélén parkoló autómhoz indultam zuhogó esőben, esernyő nélkül, akkor tényleg jött a bulik gyakori része: eláztam... :-))

Mindeközben (ajjaj, ez megint az Index ihlette szöveg), Gáborka Marseille-ben üdül, és ma esti telefonos beszámolója szerint még a tengerben sem átallott fürdeni. Én meg mission-re is max. Luxemburgig jutok, az már egzotikusnak számít...

A gyermekekkel mindenesetre a fáradságom ellenére is remek délutánt töltöttem el. Lévén, h belga szabadnap miatt a Süni kórusa ma üzemen kívül volt, Cirmike szegénykém meg a csodálatos belga módra történő időszerű felújítási munkálatok miatt még ma sem kezdhette meg az úszótanfolyamát, az egyetlen kötött programunk a 17h30-kor kezdődő néptánc volt. Délután tehát lehetett itthon szöszmötölni. Ez kertészkedéssel indult (Tünde biztos nemrég hallhatta, h "az úr a pokolban is úr" :-))))

Aztán lett belőle ruhaválogatás a Tünde részéről, és teraszon gyertyázás a Gúz részéről - hogy ez utóbbi pontosan miből állt, azt most nem fogom leírni. Aki ismeri a "Bean, az igazi katasztrófafilm" c. műalkotást, az esetleg elképzelheti, amint drágalátos kisfiam kárenyhítési és -elhárítási munkálatokba kezdett, és a szenesre perzselt fadarabokat, a mindenhova csepegő olvasztott viaszt és egyéb szennyeződéseket próbál késsel, majd melegvizes felmosóval eltüntetni, közben egyre nagyobb káoszt okozva. De olyan szeretnivaló volt ekkor is (csak Apa mit fog szólni holnap...)

A táncóra idején Sünivel jártunk egyet, ill. előre megrendeltük a sarki szusibárban hármunk vacsoráját, hogy amikor Csipkerózsika végez, akkor már csak beülni és falatozni kelljen. Így is történt, méghozzá pálcikával falatoztunk, több-kevesebb sikerrel, de nagyon vidáman :-)

Itt a vége(m), fuss el véle! Puszííííííí!

Belgiumban ősszel rengeteg fesztivál van: almaszedés, pirosbogyós-gyümölcs szedés, tökfesztivál. Ez utóbbira múlt szombaton mi is ellátogattunk.

Nemcsak rengeteg tököt lehetett venni, és tökös ételeket (pl. fánkot kóstolni), hanem gyerekprogramok, játékok is voltak.

Süni csúcstámadásra készen:

És elindult!

Cirmi a kacsa-horgászatot választotta:

"Ajjaj. Vajon a befizetett 3 euróért cserébe milyen nyereményt fog választani a kislány eközül a rengeteg szar közül???"

A különböző tökökön kívül legjobban a bábu-dekorációt szerettük.

A délután végén 27 kilónyi tökkkel tértünk haza! Ezek nagy része (szám szerint a nagy része) díszként kikerült az ablakpárkányra, a két legméretesebb jószágot viszont feldolgozzuk. Az elsőt Süni már feldarabolta, a feléből lett leves (4 embernek háromszori étkezésre!), egy gyenge hatodrésznyit ma felhasználtam muffinnak és sütőtökös ivólének (a gyerekek öklendezve megkóstolták a muffint, a léből viszont egyik se volt hajlandó kóstolni sem! ezen azért csodálkoztunk, mert a helyszínen igencsak "tolták" a sütőtökös fánkot - lehet, h abban nem is volt sütőtök??) A maradék pedig még várja, h mi lesz a sorsa. A másik óriástök megfaragva Halloween-i lámpás/dísz lesz - csak hát hol van még a Halloween? 

2007 őszén Gáborral gondoltunk egy merészet, és jegyet vettünk a bxl-i operába egy kortárs német zeneszerző Phaedra feldolgozására. A modern zene, a modern rendezés (zéró díszlet, zéró kosztüm) megtette hatását, pár héttel később már menekültünk Párizsba, megnézni egy normális operát (Puccini Toscáját - sajnos az Opéra Bastille-ban játszották, és nem az "igazi" operaházban). Ezután jöttek a gyermekek, meg egyéb színházi élmények, valahogy kimaradt az életünkből a La Monnaie. Idén januárban adtuk a fejünket ismét brüsszeli operalátogatásra, nevezetesen a PIllangókisasszonyra, gondolván, h az nem lehet rossz. Hát, finoman szólva érdekes volt - erről korábban írtam.

Aztán a nyári szünet előtt rábukkantam a Pinokkióra, és hirtelen olyan jó ötletnek tűnt elmenni rá a gyerekekkel, h Gábort sem kérdeztem meg, rendeltem is a jegyeket. A nemrégiben felújított épületet múlt héten nyitották meg újra a nagyközönség előtt, éppen a Pinokkióval (ez akkora hírérték, h még az EU Bizottság belső honlapja is beszámolt róla). Délután 3 órától volt az előadás tegnap, ami arra enged következtetni, h gyerekeknek (is) szánják. Ráadásul a Bartók rádió belga megfelelője is reklámozta, mint felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt jó szórakozást jelentő előadást.

Nos, az első pofon akkor ért, amikor a helyünkre kísérő néni kedvesen, de határozottan közölte: az előadás időtartama 2 óra, szünet nélkül, úgyhogy most még menjek el pisilni a gyerekekkel, mert ha közben kimegyünk, akkor nem engedhet vissza.

A második pofon akkor következett, amikor rájöttünk, h ülve szinte semmit nem fogunk látni a második emeleti oldalpáholy második sorából. Az első két széken ültek a mazsolák, fejenként 84 euróért (ami a negyedik árkategória!), mi Gáborral a második sorban a 34 eurós (hatodik) kategóriában - ennek megfelelő látótérrel. (Összesen négyünknek 236 euró! Tessék megszorozni 310-zel, és kiszámolni, h a Pesti Operaház legjobb kategóriájú helyeiből hányat lehetne ezért az összegért venni.)

De ezt még mind kibírtuk volna. Hanem a modern zene! Brr. Magam részéről nem szeretem, de jóindulattal nevezhetjük érdekesnek. A fiúk egybehangzóan egész jónak tartották. Csakhogy! A modern zenéhez jött a modern rendezés: zéró díszlet, zéró jelmez, fekete színpad, fekete függönyök, minden sötét, minimalista (még a fény is). Pinokkió maga úgy volt öltözve és maszkírozva, ahogy a halált szokták ábrázolni filmen v színpadon: hófehérre festett arc, a szemek körül nagy fekete karikákkal, valamint hosszú, fekete, kapucnis köpeny. Időnként pedig rémséges vetített képekkel "gazdagították" a performansz-t.

15p után odasúgtam Gábornak, h én legszívesebben már most mennék. Na de persze meg akartuk várni, meddig bírják a gyerekek. Bendegúz hősiesen ült, valahogy meghatódott attól, h ő most igazi operaházban van. Hallás és olvasás után pedig jól tudta követni a történetet (amit persze mindketten jól ismernek). Tünde bő fél óra után kezdett mocorogni, elzsibbadt a lába, ölbe kéredzkedett stb. Aztán bő háromnegyed óra után kérte, h menjünk haza, mert nem tetszik. Kérdeztem Sünit, h ha Apa hazamegy Tündével, akkor ő ott marad-e velem. Reménykedtem, h nemet mond :-) És lőn. Így aztán megkönnyebbülve hagytuk magunk mögött a színházat, és mi szülők is bevallottuk, h nekünk sem tetszett egy cseppet sem.

A legcsodálatosabbnak azt találtam, h egyik gyermek sem került rossz hangulatba, nem tettek nekünk szemrehányást az elpazarolt időért, és vidáman töltöttük a nap hátralévő részét. Megbeszéltük, h tapasztalatot legalábbis nyertünk, és legközelebb azért kétszer is meggondoljuk, mielőtt bxl-i operalátogatásra gondolunk. Helyette inkább vadászunk vmi jó jegyet Párizsba (amióta az Operaház Fantomja a kedvencük, azóta a Palais Garnier épülete is megtekintésre érdemes látványosság lett). Na és persze nézegetem az otthoni Operaház honlapját (ahol dícséretes módon meg is jelölik az ajánlott korosztályt).

(A szombati szülői értekezleten megkérdeztem a Bendegúz kórusvezető nénijét, ismeri-e a Pinokkiót, megnézhető-e gyerekekkel stb. Semmit nem tudott róla. Most viszont már tud, mert megírtam neki a véleményemet :-)))

Ma reggel szépen felöltöztünk (Süni sem tiltakozott az ing ellen egy árva szóval sem!), mert két jeles eseményre is készültünk: délelőtt a tanév első miséjére, ahol az Atya megáldja az iskolatáskákat, délután pedig a felújított Operaházba, a Pinokkió című előadásra (meghallgatni ugyebár a Gúz kollégáit :-))

A szépen felöltözött csapatról szerettem volna egy szép fényképet, de a tapasztalatok alapján erre nem sok esélyt láttam. Aztán eszembe jutott valami: "Gyerekek, gyertek légyszi ki a kertbe, h Apa csinálhasson rólunk egy képet. Lehet nyugodtan majomkodni is!" Ez hatott. Először mindannyian hülye pofát vágtunk:

Aztán hajlandók voltak normálisan is kinézni:

Utána szomorúnak kellett lenni:

Ezt követően pedig tudtunk ismét vidulni:

Délután aztán következett az Opera:

Nem csúnya sem kívülről, sem belülről az épület, de azért a budapesti Operaháznak a nyomába sem ér.

Egy második emeleti oldalpáholyba szólt a jegyünk:

A csillárról külön képet csináltunk - lévén a csillárnak ominózus szerepe van az Operaház fantomjában.

Ezt pedig már a Főtér mellett "lőttük" - miután az előadásról félidőben elmenekültünk. Holnap részletesebben is írok róla, addig hátha elmúlik a mérgem, és nem lesznek a bejegyzésben csúnya szavak (mert momentán úgy érzem, h ha a csúnya szavakat kihagyom, akkor nem írhatok semmit....)

(= sze páhti, így mondják franciául, ha valami elindul, elkezdődik, egy gép működésbe lép, vagy akár ha a hintán meglököm a gyereket)

Ma elkezdődött a tanév az Európai Iskolában is (ki tudja, miért van szükség 3 nap késésre a belga rendszer szerinti szept. 1-hez képest...). Reggeli után már Süni is kibökte, amit láttam-éreztem én a kis bajsza körül körvonalazódni napok óta: "Most már én is vágyom az iskolába."

Lévén, hogy a két gyerek cuccának összesített súlya meghaladja egy átlagos repülőgép fedélzetére díjmentesen felvihető bőröndét, úgy döndöttünk, mi szülők is bemegyünk velük. Én természetesen magamtól is akartam (jó ilyenkor körülnézni, üdvözölni az ismerős gyerekeket-szülőket, megismerkedni az újakkal, beleértve a Gúz új tanítónénijét is), de szerencsére Gáborkát is sikerült meggyőznöm, mennyire klassz lesz emiatt még a szokásos fél 7-nél is korábban felkelni, loholni a 41-es buszhoz (autóval az épületet nyilván nem lehet megközelíteni sem), és a több ezer gyerek-szülő zsivajában eltölteni bő félórát... :-)

Minden a terveknek megfelelően sikerült is, remélem, a vidám arcokról is ez olvasható le: