Szokás szerint a szünidei képekre kicsit még várni kell, mire mindenkinek minden eszközéről összevadásszuk a termést, feltöltjük, letöltjük, kiválogatjuk, rendszerezzük, feliratozzuk stb., stb. Jaj, de szép idők is voltak, amikor egy 36 (vagy csak 24) kockás filmtekercs állt rendelkezésre, azt kellett beosztani, aztán beadtuk előhívatni, 10 perc alatt kiválogattuk, kidobtuk a rosszakat, és albumba rendeztük a megmarat 10 jó képet. Utálom a modern digitális kort, brrr!!! Csak hát, ha megszökni nem tudok belőle, akkor kénytelen vagyok megszokni. És kattogtatni. Akár telefonnal is. Sőt, már a gyerekeknek is meg kell engedni, h kattogtassanak. Akár telefonnal is. Az ÉN telefonommal (merthogy sajátjuk azért - szerencsére - még nincs!)
A múlt hétvégénk fénypontja kétségkívül az Atomium volt, ahová tulképp véletlenül jutottunk el. Magam részéről csupán az időszaki Magritte kiállításra voltam kíváncsi, és reméltem, h a nyári Dalí-élmények hatására (is) sikerül a gyerekeket is megnyerni az ügy számára. Sikerült. Hogyne sikerült volna, amikor megtudták, h a kiállítás éppenséggel az Atomiumban van, főleg, h az Atomium pedig a nemrégiben egy szülinapi zsúr keretében felfedezett Aquapark mellett van. Innentől kezdve már csak arról bírtak beszélni, h melyik csúszda mennyire meredek, ki melyiken hányszor fog csúszni, melyikben lehet úszógumit használni stb. Én meg igyekeztem berendezkedni a gondolatra, h a Magritte művek megtekintése elenyésző öröm lesz ahhoz a szenvedéshez képest, amit a ricsajos, vizes helyen kell majd 4 órán keresztül kiállnom. (Utálom az aquaparkokat, azokat, amikben "normális" medence nincs is, csak mindenféle attrakció, örvény, hullám, csúszda, és egyéb nyavalya. Továbbá nagy tömeg, és iszonyú lárma. És utálom a hideget. Namármost, az aquaparkok Belgiumban hidegek!!!)
Terveknek megfelelően landoltunk tehát szombat reggel 10-kor az Atomium lábánál, így még sorbanállás nélkül jegyet vehettünk, és a legfelső gömbbe vezető liftbe is pillanatok alatt beszállhattunk. Először és - azóta - utoljára kb. 2005-ben jártam az Atomiumban, óriási benyomást nem tett rám akkor. Most jobban tetszett, érdekesebb volt, talán mert lehetett a gyermekek buksijába információt csepegtetni a panoráma-ponton látható dolgokról, az Atomium építéséről, méreteiről stb. (Persze csak miután kaptak 2 eurót az ostoba préselő-gépből kapható emlékéremre, majd pedig még negyedórán keresztül sikerült végre meggyőznünk Tündét, h nincs több aprónk a távcsőbe dobandó.)
Az egyik fő attrakció persze most is a gömböket összekötő csőben fel-és lemenő mozgólépcső volt, csakúgy, mint 2012-ben Süninek, amikor először járt itt. Szerencsére 5 év elteltével már kevesebb időt töltött azzal, h a lépcső alján egy helyben állva tátott szájjal bámulja a fények változását... (ennek megtörténtét a 2012-es családi videó bizonyítja)
Bár a Magritte kiállítástól többet vártam, a netes beharangozás alapján is, azért "elment egynek", a gyerekeknek talán adott heyzetben elég is volt ennyi kultúra.
Miután egy igazi, jó értelemben kulináris élvezetet nyújtó ebédet fogyasztottunk el a legfelső, panoráma-szinten lévő étteremben (ahol annyira komolyan veszik a kulináriát, h sült krumplit még a gyerekek döbbent arcát látva sem szolgáltak fel), azért maradt hely a gyerek-pocakban egy kuliniáris élvezetet aligha nyújtó, vacak, általam leginkább levegőbe repíteni vágyott sarkiárusnál vásárolt gofrira. De ezen már ne múljon a boldogság, úgyis lemozogják az aquaparkban!
Az Aquaparkban szerencsére van egy gyerekek által nem látogatható szauna-részleg is, így a zsivaj és a hideg elől kétszer is odamenekültem, így egészen ki lehetett bírni. A látvány pedig, h a két kis nyúl nemcsak vidám, de egymással is barátságban van, együtt csúszik, játszik, igazán kárpótolt minden megpróbáltatásért :-))
Vacsoránál még megörökítettük az ádventi asztalt, mielőtt vasárnap délelőtt visszarendeztük volna a lakást a karácsonyon kívüli üzemmódra.
