2001-ben az esküvői meghívónkon ez az idézet állt:
"Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
...
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek"
(Ady)
A helyzet több, mint 16 év alatt sem változott.
Történt ugyanis, hogy okt.30-án 40 éves lettem. Előre megkértem ugyan Gábort, h ne legyen ajándék, legfeljebb puszi és virág (mert előtte 2 héttel már megajándékoztam magam egy hétvégi intenzív mindfulness tréninggel), ő mégis kilátásba helyezett egy ajándékot, felettébb furcsa megfogalmazásban: "lesz ajándék is, de nem árulom el, hogy mi, és azt sem, h mikor kapod meg". Fúrta-fúrta az oldalamat a kíváncsiság, teltek-múltak a napok, próbáltam is kérdezősködni-puhatolózni, de az amúri partizánok sem védhették anno jobban a kozák atamánoktól a tenger partvidékét, mint ahogy drága férjecském őrizte a titkot.
Aztán e hét keddjének reggelén elutaztam Mo-ra hivatalos útra, és ma du. tértem vissza. Mi várt itthon??? Ez:
Nem egy új zongora, hanem a tavaly Karácsonyra kapott remek darab, saját "szekrénybe" téve. A szekrény pedig házilag készült. Indonéz tömörfa lapokból, amikért Bxl másik végére kellett autózni, méretre vágatni, aztán itthon lefesteni (ebben Tündegúz is segített), és összeszerelni. Persze előtte meg kellett tervezni, mérni, rajzolni. Álmomban nem gondoltam volna, h Gábor ilyenre képes. Ráadásul a szerelésre szánt 3.5 napból másfelet már betegen-influenzásan töltött.
Ha valaki tud ennél jobb példát a feltétel nélküli, igaz szeretetre, akkor szóljon!
