Az idő ma nem annyira jó, h érdemes lenne kimenni az erdőbe, viszont kihasználtuk, h a közeli alagút le van zárva az autós forgalom elől, a túloldalán zajló építkezési munkálatok (még mindig a vonatos játszótér feltúrása) miatt. Így aztán a gyermekek nem csak az autóktól voltak biztonságban, de az esetlegesen eleredő eső ellen is védte (volna, de nem eredt el) őket az alagút.
Nagymami kívánságára videó is készült, ennek linkje is érkezik hamarosan. Addig is a képek:
Kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel! :-))) következzenek a Szenteste és a Szilveszter vidám pillanatai, a gyermekek kalandozása Bp-en Mamával, valamint a Bartákok találkozója Szőlősgyörökön.
https://goo.gl/photos/8XmFbimh3WBmF42t5
Miután Jutkánktól fájó szívvel és könnyes szemmel (és a két dolgos kezét megcsókolva!) búcsút vettünk, immár Aranka a ház lelke. Szerdán lesz két hete, h megérkezett Bxl-be - és még nem akar visszamenni :-))
A múlt hetem a szokásosnál is "húzósabban" zajlott. A szerdai és pénteki egésznapos meetingeket még elviseltem volna, de hogy kedden Luxemburgba kellett utaznom, ez kivett belőlem mind szellemileg, mind testileg. Brüsszel és Lux között ui. nincs ám TGV, sima InterCity-vel kell zötykölődni 3 órát, amire még rájön szinte mindig legalább egy félóra késés. Jött most is. Oda-vissza bő háromnegyed óra. Tehát eltöltöttem kb. bruttó 8 órát az utazással (mert ugyebár az állomásra kijutás is utazásnak számít, még akkor is, ha taxival történik - ráadásul az a marha bedugult nekem reggel), Lux-ban volt szerencsém lóhalálában gyalogolni 20 percet egyik meetingről a másikra, az időkeretből való kicsúszás miatt nem enni az ebédre felszolgált (és már effektíve az asztalon virító!) tortából, végigülni 3 órányi megbeszélést, aminek a végkövetkeztetése az volt, h az előző héten Bxl-ben elhangzottaknál sokkal többet nem mondhatnak a jelenleg kormányzati előkészítés alatt álló adóreformjukról. Mindezt persze franciául. Mivelhogy "leccembürgisül" nem tudunk a Bizottságnál, közös nyelv a francia volt. Hajjaj... Igen meg kellett fontolnom, mit és hogyan mondok, amikor a pénzügyminisztérium emberei a környezetvédelmi adópotenciálról készített közelmúltbeli tanulmány módszertanáról, eredményeiről stb. faggattak. Hol késik az éji homályban régi dicsőségem, amikor a Sorbonne-on tartottam franciául szakmai előadást. Sic transit gloria mea... :-))
A hétvége viszont mindenért kárpótolt. Csak jó dolgok történtek. Pénteken volt egy kis hóesés, így aztán lehetett hóembert építeni (összesen 4 készült, de az egyik csonka lett, mert Cirmi megette a sárgarépa-orrát :-)), szombat reggel a mazsolák hagytak sokáig aludni - amikor megunták a benti társasozást, kártyázást, akkor felöltöztek, és kimentek ketten a kertbe "havazni". Ezt is megértük. Apa délelőtt főleg füstölgött - szerencsére nem magában, hanem különböző ennivalókat (tojás, fokhagyma, csirkemell, sajt) füstölt a kertben.
Cirmi megkapta hétvégére az óvodai közös mackót, amit mindenhova magával kellett vinni a hétvégén, aztán be kell számolni a történtekről a csoportnak.
Süni volt kornyikálni, amikor is a tanárnéni újfent kifejtette, h a gyereknek az Operaház kórusában van a helye, és el ne mulasszam majd a beíratását. Este Gáborkával dupla órát (azaz összesen bő 2,5 órát) salsáztunk, vasárnap gyönyörű ünnepi Szentmisén és azt követő újévi követségi fogadáson vettünk részt (ahol Tünde első dolga volt lesodorni egy pohár pezsgőt, így hárman is törölgettük a padlóról a folyadékot, meg szedtük össze a szilánkokat, kerülgetve a vendégek között a nagyköveteket és a körtársasági elnök urat is... :-) Délután Apa és a nyulak kirándultak biciklivel az erdőbe, ahol aztán a forgalom elöl elzárt széles úttesten nagy görkorizás zajlott. Tünde megtanult egyedül korizni (jó, egyelőre csak a dupla kerekűvel). Ezalatt én hatalmasat úsztam, rá kellett dolgozni a pénteki aerobic edzés és a szombati dupla-salsa okozta enyhe izomlázra :-))
Egyébként az egészséges életmódnak nemcsak sportokkal hódolunk, hanem étkezésben is bevezettem reformokat. Egyelőre csak jómagam részére. Méghozzá a zöldturmixot. Mit jelent ez? Hát egy zöld színű turmixot :-)) Van benne spenótlevél, madárbegy-saláta, csírák, zöldfűszerek, répa, zeller "finomítónak" esetleg egy alma, kiwi és/vagy banán. Szinte bármilyen zöldség/gyümölcs mehet bele, lényeg az egyensúlyon-összhangon van. Nagyon zöld, és nagyon finom! (miután megszokja az ember...) Kitűnő méregtelenítő, fogyasztó, energizáló!! Reggel és du/este egy jókora adag, és nem kell lecserélni a nadrágjaimat :-) (Persze azért be-bekapok egyet a Nagymami-féle pogiból - aminek kifejlesztettem a turbósított, dolgozó nőnek szóló változatát: nyújtás és szaggatás helyett egyszerűen csippentek a kezembe egy kis tésztát, gombóccá formálom, majd a tepsibe téve rázósok egyet és ettől lapos lesz. A teteje nem kockás, de azért sikere van :-) Ja, azért a gyerekek is reformálódnak: a reggeli facsart levek nem csak unalmas almából és/vagy gránátalmából állnak: felvásároltam a bxl-i orosz bolt szinte teljes fagyasztott gyümölcs készletét, így aztán kapnak áfonyát, ribizlit, málnát, meggyet, homoktövist is. Fintorognak rendesen, de isszák becsülettel. Nem is voltak betegek. már nem is emléxem, mióta! :-))
Az alábbi képek még múlt hétfőn készültek a japán Emiko társaságában:
Tünde még mindig szorgalmasan írogat az angyaloknak, azt mondja, h egy kicsit még mindig Karácsony van - bár mondtuk neki, h ajándékra már inkább csak jövő Karácsonykor számítson.
Sünike pedig fantáziadús elemekkel bővíti a megszokott témájú rajzait:
A síszünet csak 4 hét múlva lesz, de tegnap feltankoltuk a szükséges felszerelést. A fiúknak nem kellett sok mindent beszerezni, de Cirminek és magamnak bizony kellett egy csomó holmi. Így aztán sikerült otthagynunk a Decathlonban egy szegény ország éves per capita GDP-jét (hehe, amióta közgazdasági érdeklődésem bontakozásnak indult, már ilyen kifejezéseket is tudok használni :-)))
Cirmi örvendezik, h a síelésre vett új ajakbalzsama cseresznyés
A bal kupacban Anya új cuccai (pedig én nem is fogok síelni)
Készülnek a lányok
A fiúk nem akartak fényképezkedni, készítették az ebédet
Cirmikével szerda du. balett ea-ra mentünk (ami nagyon szép volt, bár nem a várt Elzás történetet játszották el "Jégvarázs" cím alatt, hanem vmi egészen mást...) Előtte fagyiztunk egyet a központban, közben beszélgettünk erről-arról. Többek között arról, h miért dolgoznak a felnőttek, miért jár a fizetés, miből élnek a nyugdíjasok. Mondom a kislánynak, h a nyugdíjasok már nem dolgoznak, de mégsem halnak éhen, mert nyugdíjat kapnak. Mire ő: "Mint Mama, ugye?" Válaszolok: "Mama még dolgozik, Bejár a kórházba a betegekhez." Erre Tünde, halálos komoly, okoskodó arckifejezéssel, az ismert kis kioktató hangnemében: "Hát igen, de azt már nem mondanám dolgozásnak!" Hajjaj, úgy tűnik, a kislány elvárásai egy multi cégével vetekszenek :-))
Vacsoránál Tünde szokás szerint mindent csinál, az evésen kívül. Egy kisebb óvodai történés elbeszélésébe is belekezd. Mikor többedszer rászólunk, h egyen már, így felel: "Jó, akkor úgy csinálom, h egy kanál leves, és utána mindig mondok vmit." Kis szünet után fontoskodva hozzáteszi: "Most épp volt egy kanál, úgyhogy beszélek."
Vagy inkább: "Szép testben épp, hogy élek"?
Ez a hét igen mozgalmasra sikerült, a munka mellett általában a manócskák elegek ahhoz, h péntekre elfáradjak. Ehhez szokott hozzájönni a heti 3-4 alkalom sport, esetenként egyéb különprogram. Most hétfőn már f4-re nyargaltam a kicsikért, h együtt is tudjunk lenni, mielőtt elmegyek a diplomáciai képviseleten tartott karácsonyi fogadásra. Kicsit tovább fennmaradni, 1-2 pohár bort meginni - ez már önmagában elég ahhoz, h kevésbé legyek fitt másnap. Azért a kedd du-ra betervezett tornámról nem mondtam le, besuvasztottam a munka és a gyerekekért menés közé. Szerdán délelőtt a szokásos sietős délelőtt a mh-en, h délben már Cirmikéért menjek, és vigyem táncolni. Amíg ő táncikált, addig én gyűjtöttem a kilométereket a közeli parkban - sétáltam a szitáló esőben. Utána itthon mézes-keksz sütés, este ennek díszítése, ill. egyéb karácsonyi előkészületek. Tegnap a mh-en karácsonyi buli, megintcsak egy kicsit tovább maradtam fenn, megintcsak ittam 1-2 pohár bort, ezáltal ma megintcsak kicsit kókadtan ébredtem. No de szerencsére nem esett az eső, Gáborka a gyerekekkel biciklivel indult, amitől én is kedvet kaptam és kétkerekűre pattantam. Nehogy túl korán beérjek az irodába, még tekeregtem a parkban vagy 20 percet (egy bácsi meg is kérdezte, h eltévedtem-e). Munka után irány haza biciklivel, majd innen ugyancsak biciklivel az uszodába. Ott abban a luxusban volt részem, h egyedül úszhattam egy sávban kb. fél órát. Nem is akaródzott abbahagyni, egészen 50 percig. Akkor kiszálltam, felöltöztem, megkerestem a fiúkat (akik a mini-medencénél múlatták az időt, miközben Tündérke odabent úszkált). Bendegúz a velem való hazatekerésre szavazott, míg Apa megvárta a kislányát. Itthon aztán vacsora, fektetés, mesélés. Mikor pedig végre kicsi csillagaim már erősen fújták a kását, akkor nekiálltunk, és feldíszítettük az egy hete vásárolt, és azóta a Jutka teraszán állomásozó fenyőfát. Gyönyörű lett, szerintem :-) Most egy kicsit fáradt vagyok, de nagyon boldog!!!
A mozgalmas hetet holnap folytatjuk reggel az ajándékok feletti örömködéssel, este salsával, vasárnap misével, és Magnus barátunk vacsorára való meghívásával. Hétfőn aztán Mama majd jó korán ágybaparancsolhat! :-)))
A mostani hétvége igen eseménydúsnak ígérkezett, nyitóakkordja a tegnapi nap volt, amit a Boetfort nevű földi paradicsomban töltöttünk el kettesben, Anya-lánya összetételben.
A mai délelőtt kicsit nyüzsgősebb volt a kis manócskák jelenlétében, majd következett a Mama felköszöntése ebédnél (előtte Bendegúz már megjárta "kornyika-nénit", utána pedig Tündét elvittük szülinapi zsúrra). Eddig minden csodásan sínen van :-)
Este csizmapucolás lesz a program, hogy a Mikulás holnap reggelre tudja mibe hozni a csokit :-)
A többiről majd holnap tudósítunk...
Bendegúzzal közösen ezeket alkottuk ma délután, részben a tegnap megszárított alapanyagokból, részben friss narancsból.
A bejegyzés címe az internetes fordító szerint úgy hangzik, h "többfeladatos mama". Ez így magyarul elég rémes, de nem találtam jobb kifejezést. Talán: sokoldalú? Vagy többfunkciós?
No, a lényeg, amit mondani akarok az egész nyelvészkedéssel, h ma este új oldalról próbáltam ki magam. KA ui. átküldött napközben egy linket, amint karácsonyi papírdíszekhez való sablonok vannak. Ki is vágtam 1-2-t, gondolván, h majd a gyerekekkel vagdosunk, díszítünk. Viszont a honlapról elkalandoztam másfelé is, és sólisztgyurma angyalkákra, valamint narancsból, szegfűszegből, fahéjból készíthető csodás díszekre bukkantam. Nem vagyok rendkívüli kézügyességgel megáldva, a türelmem sem végtelen (khmm, inkább nagyon is véges!), így aztán itthoni mütyürkézéssel nem sokat szoktam foglalkozni. (Na jó, a karácsonyi időszak mindig kivétel, születtek már a kezem alatt egész szép mézeskalácsok :-)
A gyerekek segítségét és lelkesedését várva összekevertem tehát a sólisztgyurmát. Kicsikéim azonban pár percnyi ragacsozás után használhatatlannak minősítették az alapanyagot, és inkább a narancshéj formázással próbálkoztak. Aztán azt is megunták, és elmentek börtönöst, pónist, Babie-st játszani. Maradtam hát egyedül az angyalokkal. Az első elég gnóm lett, szegény, de az utolsó már Gáborka is egészen jónak nevezte (és nem pedig poliphoz hasonlatosnak, mint az előzőket...) Íme az eredmény:
Most Anyuci azon töpreng: hogy fér bele mindez az időmbe, a 2 gyerek, a teljes idejű munka, a különböző képzések (éljen a közgazdaságtan és az olasz!!), a mozgásban gazdag, aktív élet, a házasság ápolása, a nőiesség-szépség megőrzése mellett... És hogy nem vagyok fáradt? Háááát... Sok mindent lehet, csak akarni kell. És én most nagyon akarom :-) Még. Talán majd nyugdíjasként pihenek. Vagy mégsem? Mert - Regős Bendegúz szavaival élve - nem olyan családból származom? :-)))
Mától újra nyitva vannak a metrómegállók, járnak a metrók-vonatok. Képzésen voltam az EU-s központban, és mindent a legnagyobb rendben találtam :-) (egyetlen szokatlan látvány a központi metróállomáson strázsáló 4 felfegyverzett katona volt, semmi egyéb).
Süni újra focizik, múlt hét óta. Tünde viszont az odaszorított ujjacskája miatt a múlt heti és a mai úszást is kihagyta... Mindig történik vmi. Ja, most szerda este Apa kifejezetten megkérte a gyerekeket, h semmilyüket ne törjék el, ne zúzzák össze, ne ficamítsák ki, mert akkor megintcsak ki kell hagynia az esti focit (a Bendegúz kartörése, és a Tündér ujj-ajtóba-zárása is szerdán történt). A gyerekek, mivel - köztudottan! - szófogadó gyémánt kicsi csillagok, megígérték ezt, és be is tartották. Apa tehát nyugodtan elment focizni. Aztán bicegve jött haza, azóta is fájdalomcsillapítókat szed, és tegnap még mankózott is: a foci-cipő szétzúzta a sarkát... Lassan mondthatom, Dulifuli stílusában: Utálom a szerdákat!
Jómagam pedig kiléptem az őskövület-létből, és vettem egy okostelcsit. Ez nyilván senkinek nem kaland, nekem viszont kb. akkora, mintha a Marsra kirándulnék :-) Most ismerkedünk...
Szép hétvégét Mindenkinek, puszi!
E bejegyzés címe Latabár Kálmántól származik, amint az "Egy bolond százat csinál" c. vígjátékban a rá oly jellemző, utánozhatatlan arckifejezéssel közli mindezt (mint rettenthetetlen tigris-vadász).
Nos, az otthoni családtagjaink félnek, féltenek minket. Okkal? Nem tudom. És mi félünk? Ha Gáborkát kérdezzük, nemigen. Nekem is azt mondta, ne legyek már kisnyugdíjas hozzáállású... Csakhogy nem vagyunk egyformák. Köztudott, h én "parázós" vagyok. Amikor tavaly egy barátunkkal nagy baj történt, akkor hetekig rettegtem, irracionális módon, de féltem, féltettem az enyéimet, rémeket álmodtam, szinte módosult tudatállapotban éltem.
Tehát mégis félek. Nem nagyon. Egy kicsit. Vagy talán inkább aggódom. Mi lesz? Meddig tart a "bezártság"? Közlekedés bénultsága, iskolák, üzletek, posták, sportlétesítmények zárvatartása, rendezvények elmaradása. És ha feloldják a magasfokú készültséget, akkor megnyugodhatunk? Minden rendben lesz? Lehet majd metrózni nyugodtan?
Tegnap a gyerekeket a szokásos módon úgy fektettem le aludni, h "jövök reggel ébreszteni". Ehhez képest késő este kiderült, h az iskolák is zárva lesznek. Süni aggódva jelezte reggel 8 felé: "Anya, miért nem ébresztettél? El fogunk késni." A mh-re sem voolt muszáj bemenni, de mégis megtettem, mivel itthonról lehetetlen volt a benti rendszerre csatlakozni (nyilván a sok online doolgozó miatt). Gyalog indultam a hűvös, napos időben. Séta közben óhatatlanul is figyeltem az embereket, autókat, az átlagosnál nagyobb éberséggel, gyanakodva. A kerületünk nyugodt, nyugdíjasok, kisgyerekes szülők sétáltak az utcán, parkban, kocogókat, buszra várakozókat láttam. Az egyetlen szokatlan dolog a közeli téren állomásozó páncélozott katonai jármű és a körülötte sétáló 3-4 fegyveres katona volt. A mh-en is nyugalom volt, őrség a helyén, bár a megbeszéléseket törölték, az étterem + kávézó is zárva tartott.
Furcsa. Lassan 11 éve élek itt, már előtte 2 évvel is rendszeresen kijártam, de ilyet még soha nem tapasztaltam. Ennek az állapotnak valami oka van, nyilván nyomós oka. Különben az általam inkább higgadtnak tartott belgák nem csinálnának ekkora "cirkuszt".
Múlt péntek délután, mit sem tudva a készülő rendkívüli állapotról, azt írtam Bátyónak, h Velük nyugalomban és biztonságban éreztem magam (lásd "Édesebb ott a madárdal" c., nov.7-i bejegyzés), itt viszont minden nyüzsgős, zavaros... Pedig odaát háború van, ami Kárpátaljára és az ott élő magyarokra is kihat. Valahogy mégis, mintha követhetőbb, átláthatóbb lenne a helyzet, és láthatóbb az ellenség. Itt kiben mi lakozik? A sarki zöldségestől kezdve a gyerekek fél osztályán át, a Bendegúz focicsapatáig minden tele van különböző etnikai elemekkel. Ők teljesen normális, hétköznapi emberek, némelyikükkel puszival köszöntjük egymást. Tőlük nem szabad félni. Akkor kitől/mitől félünk? A láthatatlantól, a bizonytalantól. Mit tehetünk? Imádkozunk. Ezt írta tegnap este a barátnőm: "Imádkozzunk nagyon!" Ezt tesszük hát. Aki olvassa, az is tegye meg, légyszi!
Este jó, este jó, este mégis jó... Imádom Zelk Zoltán versét, csodálatosan kifejezi az otthon melegét, hangulatát. Részem volt benne gyerekkoromban, és a saját gyermekeinknek is hasonlót igyekszünk teremteni. Az elmúlt hétvégén - úgy érzem - ez maximálisan sikerült. Miután biztonsági okokból ki nem tehettük a lábunkat a kerületből, kútba esett a szombat délelőttre tervezett hangszermúzeum, az esti salsa, a vasárnap de-i mise és a vasárnap du-i Jégvarázs balett is. Mit csináltunk hát?
Szombaton a gyerekek de. természetesen néztek néhány mesét, utána a fiúk fűrészeltek, Cirmike sokáig rajzolgatott, közben én nekiálltam muffinsütésnek (konkrétan négyfélének, azonos tésztaalapot használva, készült sötétcsokis, világoscsokis, diós-mogyorós, és feketeribizlis - mondanom sem kell, ez utóbbi magamnak, mesefinom lett!), mialatt operát hallgattunk, aztán néztünk is párat a neten: megbeszéltük pl., mi a különbség a szoprán (Éj királynője) és a basszus (Sarastro) között, megnéztük, hogyan keresi Pinkerton a közben már haldokló Cso-cso-szánt, belehallgattunk a Traviata híres áriáiba (a gyerekeket különösen szokta érdekelni, ki hogyan/mikor hal meg az operákban: magnóra tapasztott füllel hallgatták nemrégiben a Bánk Bánt, várva, h mikor sikolt már a királyné..., Luna gróf és Manrico küzdelme Leonóráért is népszerű téma, bár kétségkívül az elmúlt napokban a Pillangókisasszony volt a "nyerő"). Természetesen Sünivel gyakoroltunk a másnapi énekórára is.
Este azért nem akartuk megfosztani a gyerekeket a Jutkás fektetéstől, így hát, jobb program híján, bevettük magunkat a Jutka lakásába két fagyasztott pizzával meg két üveg sörrel, és házimoziztunk :-)
A vasárnap, ha lehet, még a szombatnál is harmonikusabban telt. 9 órakor ébredtem magamtól, a kicsikék szépen játszottak a tetőtérben. Amint a felkelésem tényét Bendegúz észlelte, leszáguldott a konyhába, és megtette a palacsinta-sütés előkészületeit. Ezzel már oly előrehaladott állapotban van (tojások tálba ütése, keverőgép összerakása, tűzhely bekapcsolása), h nem fog sok időbe telni, és meg is süti egyedül :-) A szokásos mesenézés után kerti program következett, mégpedig a meséből plagizált néven "Törpolimpia". azaz különböző versenyszámok, gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt.
12-re testületileg elkísértük Sünit "kornyikálni", az általa benn töltött fél óra alatt a bicikliző Cirmit kísértük a kerület utcáin. Hazaérve Apa remek ebédet rittyentett, majd következett a csendespihi, azután Gúz és Anya hatalmas kertrendezésbe fogtak (vizes falevelek előkertből összegereblyézése, komposztba elhordása, elszáradt növények lemetszése), és habár közben sötétedett és eleredt az eső (nem is kicsit), azért folytatódott a "Törpolimpia", célbadobással, futással, magasugrással, rengeteg nevetéssel, vidámsággal.
A vidámság, mozgás, jó levegő megtette hatását, mert nem kellett különösebben nógatni a gyerekeket a tetőtéri rendrakásra, sem Sünit a leckeírásra. Hát még a vacsorára (ami ugyancsak Apa tehetségét dícséri, ezúttal a grill-mesterség terén)! Még Cirmike is tisztességes adagot lakmározott. Ezt követően a családi (házilag készült) videók megnézése ugyan kiszorította az eredetileg tervezett masszírozást, de sebaj, azt elnapoltuk mára...
Tulajdonképpen az egész nap jó volt, különösen a Sünivel töltött délután, az iskolai mappák-füzetek nyugodt átnézése együtt, karácsonyi Grillus-dalok hallgatása (készülvén nemcsak a Karácsonyra, de a vasárnapi énekórára is :-) ), biciklivel eltekerni focira, majd egy hatalmasat biciklizni még magam. Ez utóbbi közben kattintani néhány képet - tetszett a felüljáróról nézve a nagyvárosi nyüzsgés, meg a sok-sok színben pompázó felhők vonulása :-)
A kevésbé jó része a napnak akkor következett, amikor a fociedzés után hazaértünk Sünivel, fáradtan, izzadtan, szerettünk volna leülni vacsorázni. Ekkor Cirmike rázárta a hüvelykujjára az ajtót, és éktelen üvöltésbe kezdett. Gyors "tűzoltás" (hidegvizes csorgatás, ragtapaszozás), valamint Mama-nevű telefonos segítség igénybevétele után :-) úgy döntöttem, be kell mennünk az ügyeletre, mivel a seb igen gyatrán nézett ki. Mint kiderült, nagyon jól tettük, h bementünk, ui. nemcsak szakszerű ellátásban volt része a kislánynak (steril körülmények között, fájdalomcsillapító gáz alkalmazásával visszahelyezték a körömágyból kiszabadult körmöcskéjét), valamint elláttak jótanáccsal és az itthoni seb-kötözéshez szükséges kellékekkel (nem mintha nem lapulna a szekrényben egy kisebb falusi kórház számára elegendő kötszer...)
A kislány az autóban abbahagyta a zokogást, és innentől kezdve egész vidáman telt az időnk. A beavatkozás közben is mosolygós maradt, annak végeztével pedig még fogócskázott is a folyosón a doktor bácsival :-))
Jók néha azok a hétvégék, amikor csak úgy nem csinálunk semmit. Ez kicsit közelebbről a következőt jelenti:
Szombat: délelőtt benti játékok, hatalmas plüssállat hancúrozás, vulkán öntése gipszből, házi chips sütés (tortilla, burgonya és édesburgonya is készült - nem olajban, gázsütőben, és finom lett!), ebéd után Gúznak énekóra, megszáradt gipsz-vulkán lefestése, Jutkával mókázás, Anyának-Apának salsa, utána még egy koncert különleges pengetős hangszerekből álló zenekarral, és éjszaka még egy kis internetezés, készülvén az ünnepekre :-)
Vasárnap: palancsintasütéssel indult a nap, Apát ezzel ébresztettük (egy megsült palacsintát az orra alá dugva, ez mindig beválik :-), tegnap megfestett vulkánok kitörésének "szimulálása", ropisütés (bizony, annyira felbátorodtam a házi készítésű dolgok kísérletezésével, h sósropinak is nekifogtam - eredmény? a gyerekek egybehangzó állítása a következő volt: "Finomabb, mint a bolti!" Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem is kell :-) Ebéd után Gúznak énekóra, Tünde közben Apával biciklizett, aztán négyesben templomi mise (ahol az Atya immár sokadjára dícsérte meg Bendegúzt, milyen szépen ministrál, komolyan figyel stb.) Mise után egy kis kecske-, póni-, csacsi- és libaetetés a templom mögött, hazaérve lepénysütés (a ropival együtt délelőtt begyúrt tészta közben megkelt), majd egy kis családi mesenézés (Nemo, az énektanárnéni javaslatára - meg kell figyelni a halak szájmozgását :-)
Szóval ebből állt a semmi :-) Lencsevégre csak a vulkánt kaptuk.
Bendegúznak közben volt egy igen édes mondása. Gyúrogatom a ropit a konyhában, gyerekek rajzolnak a nappaliban. Karácsonyfát, angyalkákat. Tünde kérdezi: "Gúz, a Te angyalod miért szürke? Bőrszínű is lehet, nem?" Bendegúz válasza: "Nem, az szürke." Tünde azért nem hagyja annyiban: "De miért?" A bátyja közben már a lépcsőn nyargal felfelé valamiért, onnan kiáltja, ellentmondást nem tűrő hangon: "Szürke, és kész! Százszor láttam!"
Még egy Bendegúz-mondás. Megérkeztünk Bp-re az őszi szünetben. A reptérről hazafelé mondja Mama, h a kutyák mekkorát nőttek, majd hozzáteszi: "Lehet, h nem is pulik, nem nagyon néznek ki pulinak." Erre Gúz, némileg aggódva: "Csak nehogy kiderüljön, h nem is kutyák."
És h Tünde se maradjon ki a sorból. A napokban beszéltünk róla, h csinálhatnánk egy kis karácsonyi családi koncertet. Mama, mivel mostanában zongorázni tanul, készül egy kis zongora-darabbal. Mondom a gyerekeknek: "Mama zongorázni fog, én furulyázhatok, és Ti is csinálhattok vmit, amit tudtok" (biztos voltam benne, h Tünde táncolni akar majd, tekintve, h a Balatonon is állandóan tánc-előadással szórakoztatott). Tünde válasza, a szokásos kis édesen naiv lelkesedésével: "Jó, akkoj én mondjuk gitájozni fogok!"
Ezek még október 30. képei (amihez kapcsolódóan meg kell jegyeznem, hogy nem egy egyszerű köszöntésben volt részem: Bendegúz sok nappal előtte elkezdte számolgatni a lufi-állományát, beosztotta, h hányat fog felfújni a jeles napra, melyik szintjét a háznak hány lufi díszíti, aztán kedden érdemben neki is látott, fújt, kötözött, díszített, székek, ajtókilincsek, lépcsőkorlátok is lufi-befogadóvá váltak; ezenkívül kaptam rajzokat, képeslapokat is; Jutka csütörtökön köszöntött, az emailben kapott üdvözletekből pedig kitartott egész tegnapig, lévén, h pár napig nem voltam internet-közelben... Szóval szép hosszúra nyúlt :-) )
Az őszi szünidő fontos helyszíne volt a cívis város is, lévén, hogy Apa a gyermekekkel ideutazott Nagymamiék meglátogatására. Szövegesen erről nem sokat tudok írni, mivel magam nem voltam jelen, képet sem sokat kaptam, sajnos (viszont a manócskák elmondása alapján igen jól érezték magukat: Bendegúz a mai vacsoránál feltett kérdésemre, h mi volt a legjobb az őszi szünetben, miért ad hálát, azt mondta: a két legjobb dolog volt a debreceni fürdőzés és Bp-en a kutyasétáltatás :-)
A finom ételekről elsősorban Apa számolt be, már külön-külön gondolva a halászlére, töltött káposztára, darázsfészekre is összefutott a nyál a számban, nemhogy mindezt egyszerre elképzelve :-) (Még szerencse, h Mama ellensúlyozta Bp-en női szeszéllyel, diótortával, paradicsomlevessel, tejfölös vargányával - most egész egyszerűen napokig nem merek mérlegre állni...)
Rendkívül szerettem volna, hogy az őszi szünidő rövidsége ellenére is jusson 1-2 nap Anyuval kettesben. A helyszínt az Ő javaslatára, de voltaképpen közösen választottuk: az Anyu-Keresztanyu duó, olykor Keresztapuval trióvá kiegészülve már többször járt itt, de jómagam még soha. Most nincs vallási ünnep, nincs zarándoklat, csendes volt a környék, de így is nagyon tetszett.
A szép időnek köszönhetően még egy mini gyalogtúrára is rászántuk magunkat, hegymenetben, a remetebarlangokhoz.
A hazaúton pedig megtöltöttünk egy zacskót csipkebogyóval és kökénnyel. Hátha sikerül belőlük valami finomat alkotnom :-)
Vannak emberek, akik holtuk napjáig a szülőházukban élhetnek. Szerencsésnek gondolom őket, bár persze ez nyilván nem általános érvényű. Vannak olyan emberek is, akik életük során utazgathatnak. Őket is szerencsésnek gondolom, más szempontból. Saját magam a második csoportba tartozom, a szülőházam után immár a 10. helyen lakom, ugyanakkor volt alkalmam jónéhány országot, várost meglátni. (Aki a szülőházában élhet és közben utazgathat is, az már csoda-számba menő halandónak számít az én szememben :-) )
Kárpátaljára utazni nem éppen leányálom: rosszak az utak, hiányos az infrastruktúra, és a határon álldogálás sem növeli az életkedvet. Csakhogy egész más a helyzet, ha van kiért, miért utazni. 1996-ig, amíg Mamukáék ott laktak, nem volt kérdés, nekivágunk-e a határátkelésnek. Aztán hosszú évekre maradt még egyetlen rokon néni, meg a temető, végül 2008 után már csak a temető... Igen ám, de ezután egy váratlan fordulattal "lett" egy Bátyókám meg egy Papókám, így ismét nem csak a néma temető fogad.
Onnantól kezdve, hogy hétfő délután Bátyóval átöleltük egymást a nyíregyházi állomáson, egészen addig, amíg szerda délután megtettük ugyanezt, szinte olyan volt, mintha álmodnék. Régen, régebben, és még régebben látott helyeken sétáltunk, gyermekkorom emlékei, élményei, helyszínei jöttek elő, de nem erőszakosan, türelmetlenül tolakodva, hanem szép sorban, nyugodtan.
Előbb a kaszonyi temető. Ezúttal nemcsak Apu sírjához mentünk, hanem elsétáltunk a nagy- és a dédszülőkhöz, majd az út túloldalán lévő új temetőben más rokonokhoz is. Közben Papó mesélt a családról, a régi időkről, eddig ismeretlen dolgokról hallottam, kincsként igyekeztem befogadni őket, hogy legalább töredéküket megjegyezzem és továbbadhassam majd - ha lesz rá fülük - a saját gyermekeimnek.
Kaszony után Beregszászba érkeztünk, ahol ugyancsak régen jártam, és akkori énemnek megfelelően az ékszerbolton kívül sok minden nem is igen érdekelt. Most leparkoltunk a hajdani Poliklinika mellett, ballagtunk a napfényes sétálóutcán, alig ismertem rá a Rákóczi Főiskola részévé vált, "M.Kir.Törvényház" felirattal büszkélkedő egykori rádiógyári épületre, nem kevésbé pedig a szocialista prototípus kocka-alakú színházra, aminek hajdanvolt zsinagóga formáját és az ezt visszaadandó tervezett közelgő rekonstrukciós munkálatokat irdatlan homlokzati bevonat jelezte (falán pedig örömmel láttam a Garanyi József festő- és Horváth Anna szobrászművész emlékét őrző táblákat).
Az ékszerbolt most is megvan, gazdag kínálatát azonban most sokkal inkább kíváncsiságból, mintsem a vásárlás legcsekélyebb szándékával szemrevételeztem. A könyvesbolt eltűnt, helyét talán patika (vagy bank?) vette át - nem is tudom, hol lehet most könyvet vásárolni a városban. Patika patika hátán, hasonlóan a bankokhoz, ez utóbbi trónol a régi városi fürdő épületében is. A piac még mindig piac (Etu mamán jókat mulattam, amikor úgy kérdezte: "Hogy' a krumpli?"), , a vele szemben álló rendőrségi épületről viszont nem kis meglepetéssel hallottam, hogy hajdanán a város hivatalosan jegyzett nyilvánosháza volt. Itt állt anno egy férfi fodrászat, amelynek Márti nénijéhez járt Apu, és engem is sokszor magával vitt; valamiért nekem kislány koromban mindig fiús rövid hajat vágtak, ha épp nem Márti néni, akkor otthon Nagyapa.
Jólesett megtudni, hogy a Mozi utcában üzemelő fagyizó mind a mai napig fagyizó, ugyanakkor rosszul esett látni, hogy az egykori játékbolt (gyetszkij mir = gyermekvilág) helyét ormótlan, sötét üveges billiárdszalon foglalja el. Iván bácsi kávézója és papír-írószer üzlete a helyén van, itt már a "hőskorban" is papírüzlet volt, erről leginkább az jut eszembe, amikor kisgyerekként összespóroltam a tekintélyes összegnek számító 12 rubelt (egy "piros tízes" sokszor volt születésnapi ajándék a családon belül, az orvosi fizetés pedig 100 rubel körül mozgott), és a közeljövőre tervezett mo-i utunkra a házigazda családnak vitt ajándék gyanánt, otthonról titokban meglógva beszereztem és nagy nehezen hazacipeltem egy földgömböt, diadalmasan várva a meglepetésből magához tért szüleimtől a dicséretet, és csalódottan tapasztalva, hogy bizony csak szidást kapok...
A kínai üzletek is szaporodtak, ilyeneket, valamint turkálókat véltem látni az Univermag és a Kalász áruházak épületében is. A Vérke-parti cukrászda sem cukrászda már - süteményt már régen sem árult finomat, vele szemben viszont néha lecövekelt egy plombír-árus kocsi (Papóval egyetértettünk abban, hogy a krémes-tejszínes pálcikás jégkrém, ami Apu kedvence volt, még a mozi utcai fagyinál is finomabb volt anno, Apu lelkendezését szinte most is hallom, amint hazaért munkából, és újságolta: "Van plombír a városban!"...) A Vérke még mindig a medrében folydogál, az Arany Páva előtt most is szilárdan áll Petőfi Sándor kedvesen csenevészre sikeredett szobra, a római katolikus templom viszont új - számomra új! - emléktáblákkal és egy Szent István szoborral gazdagodott. Érdekes volt benézni a templomba, mintha összement volna, pedig minden valószínűség szerint én nőttem meg azóta, hogy Manci dédmamával vagy Etu mamával utoljára benne jártam.
A templom mellett kezdődik a születésem idején már Sevcsenkó névre hallgató, de eredeti "böcsületes" magyar nevén Attila utca. Ebben áll az iskolám és a szülőházam is. Gabi bátyó azonnal eleget tett a kérésemnek, hogy hajtsunk be a város legszebb utcájaként számon tartott Sevcsenkóba, ahol az úttest közepe fölött összeérnek a fák, és a macskakő sokkal kevésbé döcög, mint a leaszfaltozott, de kátyúkkal az idők folyamán sűrűn összerondított utak. Az utca sarkán a posta és az 5.sz. ukrán iskola ismerős épületei köszöntöttek, a bal oldali pékség láttán pedig éreztem orromban a frissen sült zsömle (bulocska) békebeli illatát.
Leparkoltunk a 6.sz. magyar nyelvű általános iskola előtt. Ha jól emlékszem, 1987.április 25-én jártam utoljára benne, Magyarországra kiköltözésünket megelőzően - mármint valóságban. Álmomban ugyanis látogattam olykor az intézményt, mely álmokból ébredve igencsak furdalt a kíváncsiság, milyen lehet azóta az olajjal némiképp gusztustalanra kent deszkapadló, a cserépkályhák, a nulladikosok hátsó kisterme, a pille és kozmás tej szagától bűzlő büfé, a rengeteg fogócskának, körben-áll-a-kislányka játéknak teret adó udvar, a könyvtárszoba (ahonnan egy alkalommal a könyvtáros Elza néni lankadó figyelmét kihasználva szabályosan kiloptam egy könyvet, mely csínyre természetesen igen hamar fény derült, és az egész osztály előtt kellett szégyenkezve bocsánatot kérnem...) Gabi szerint egy iskolába nem tilos a bejárás, főleg, ha a kapuja nyitva van, és mivel ezt egy, a tanári pályán is időlegesen szolgálatot teljesített ember mondta, ráadásul az ugyancsak volt tanárember és iskolaigazgató Papó, és Andzselika tanítónéni is lelki támogatást nyújtottak a jelenlétükkel, hát beléptünk az udvarra. Az udvarról felmentünk a lépcsőn, be az épületbe. Folyt a tanítás, a folyosón mindössze két, minden bizonnyal a mosdóból visszatérő gyermekkel találkoztunk, és egyikük kérdésére ("Kit tetszenek keresni?") meg is válaszoltuk a színtiszta igazat: "Csak körülnézünk." A falakat nemrég festhették, aránylag ápolt külsőt nyújtott a belső tér, kissé elhanyagoltnak csak a szagról is már méterekről felismerhető mellékhelyiség tűnt (az iskolakezdést követő néhány hónapban inkább pisiltem be, mintsem a szaga és kinézete alapján egyaránt minősíthetetlennek tűnő helyiségbe bemerészkedjek...)
Az iskolából kijövet (csak most, a blog-írás közben ötlik fel bennem: vajon milyen biztonság dívik az iskolákban akár Kárpátalján, akár Mo-on? mert Bxl-ben bizony a rácsos kaput csak meghatározott időben nyitják ki, és olyankor mindig ott strázsál 1-2 tantestületi munkatárs, a gyerekek és bárki más ki- és beáramlását ellenőrizendő) automatikusan indultak a lábaim a kb. hat házzal odébb álló 33-as számú épület felé. Szülőházamban noha rokonok laknak, oda becsengetni nem szerepelt a terveim között, bármennyire is vágytam rá ébren és álmomban egyaránt. Közeledvén azonban a ház előtt ismerős autót, a kapuban pedig ismerős, az autóban ülő és elindulni készülő fiának integető nénit pillantottam meg. Miután végre sikerült megismertetni magam, szerényen bekéredzkedtem az udvarba, magammal húzva Papót is. KA szerint már nem lehet ráismerni az egykori udvarra. Dehogynem! Csak jól meg kell nézni. Én mindent láttam. Az "első" utcára nyíló lakrész dupla ajtaja kitárva fogadott egy 1984 szeptember eleji délutánon, amint az iskolából megjöttem: ebből rögtön tudtam, hogy a hetek óta nálunk ápolt dédmamám elment. Megvan a szőlő, valamivel vastagabb tővel, megvan továbbá a hajdani gang-feljárat melletti sásféleség. Ott a pince, amiben annyit zakatolt, kattogott ("lomolt") a motor, amikor vizet eresztettünk a csapból. Ott a gang, ugyan más kerítéssel-fallal, de hogyne emlékeznék a régire, amelynek párkányáról ("rédelyéről") olykor a virágok közé csorgattuk Ágiccal a megenni már nem óhajtott levest... Ott a "placc", igaz más asztallal és lóca nélkül, ott az első kamra (ugyanolyan színű ajtóval és ugyanazzal a fogantyúval!), ami a Nagyapával folytatott esti csukdosásoknak talán az utolsó állomása volt. Ott a kerekeskút, még most is zölden, bár használaton kívül helyezve, az udvaron végigkanyargó járda, a virágágyások, a budi (juj, de rettegtem a benne lakó, falon-plafonon mászkáló, hálóban csüngő pókoktól!), a homokozó helyén mintha bográcsozó lenne, a disznóól helyén nyári konyha, az emésztőgödör eltűnt, a hinta helyén veteményes, de a hátsó kamra áll (benne a Nagyapa szüretelő-préselő berendezése), a gyümölcsfák némelyike is bólingat még, és a régi helyén megtaláltam a ribizlibokrot és a sóskát a kertben!
Szülőházam mesebirodalmától a Gabi bátyó "vaskereskedése" felé vettük az irányt, találkoztam a néha a telefont is felvevő kollégával, a vidám autószerelő csapattal, elsuhantunk a "bolondkórház" épülete mellett (Anyu, aki itt Klara Emerihovna néven volt ismeretes, orvosi szobájában a kedvenc dísztárgyam egy fából faragott sas volt), láttam távolról a Kati nénjének egykor otthont adó lakótelepet. Visszaúton a temető utcájának sarkán csodálatosan finom szerb kenyeret vettünk (ez ma is a legjobbnak számít, csakúgy, mint egykoron), és már semmi sem állíthatott meg Dédáig, hogy az okos tekintetű Rudolf kutya megszeretgetése, valamint a baromfiak távolról való szemrevételezése (Bendegúz külön kérése volt megnéznem, hogy megvan-e még az általa a tavaszi szünetben megkergetett kakas) elfogyasszuk Kati Mama sokfogásos ebédjét, és anekdotázással, beszélgetéssel, rengeteg nevetéssel töltsük el az egész délutánt.
Az egész kárpátaljai kirándulásnak csodálatos keretet adott Som, a Kaszony melletti falucska, ahol Andzsi szülei igen szívélyesen és ínycsiklandóan megterített asztallal fogadtak, ahol reggelinél is már pálinkával koccintottunk, megalapozandó a fejedelmi étkek, sültek, saláták fogyasztását.
Az őszi nap ragyogott mindvégig, gyorsan eltüntetve a reggeli deret, millió színbe varázsolva az őszi faleveleket (amelyek a dédai bányatóban tükröződve még pompásabbnak látszottak), édeskéssé érlelve az úton-útfélen növő csipkebogyót ("hecsepecsét"). Óhatatlanul is két dologra gondoltam, egyrészt, hogy milyen igaz a nóta: "Édesebb ott a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a nóta.", másrészt pedig hogy Tamásinak is igaza van, hogy "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne", egyszersmind Bendegúznak is igaza van, amikor Brüsszelt nevezi otthonának. Jelen állás szerint mi most Brüsszelben vagyunk otthon, azonban nekem, személy szerint, ahhoz, hogy "otthon" érezzem magam, kell az "itthon" (Budapest) és a "haza" (Kárpatalja) is, ezek adják az érzelmi hátteret, a feltöltődést, amit minden szünidő végén magammal hozok, és táplálkozom belőle otthon, Brüsszelben....
