Vannak emberek, akik holtuk napjáig a szülőházukban élhetnek. Szerencsésnek gondolom őket, bár persze ez nyilván nem általános érvényű. Vannak olyan emberek is, akik életük során utazgathatnak. Őket is szerencsésnek gondolom, más szempontból. Saját magam a második csoportba tartozom, a szülőházam után immár a 10. helyen lakom, ugyanakkor volt alkalmam jónéhány országot, várost meglátni. (Aki a szülőházában élhet és közben utazgathat is, az már csoda-számba menő halandónak számít az én szememben :-) )
Kárpátaljára utazni nem éppen leányálom: rosszak az utak, hiányos az infrastruktúra, és a határon álldogálás sem növeli az életkedvet. Csakhogy egész más a helyzet, ha van kiért, miért utazni. 1996-ig, amíg Mamukáék ott laktak, nem volt kérdés, nekivágunk-e a határátkelésnek. Aztán hosszú évekre maradt még egyetlen rokon néni, meg a temető, végül 2008 után már csak a temető... Igen ám, de ezután egy váratlan fordulattal "lett" egy Bátyókám meg egy Papókám, így ismét nem csak a néma temető fogad.
Onnantól kezdve, hogy hétfő délután Bátyóval átöleltük egymást a nyíregyházi állomáson, egészen addig, amíg szerda délután megtettük ugyanezt, szinte olyan volt, mintha álmodnék. Régen, régebben, és még régebben látott helyeken sétáltunk, gyermekkorom emlékei, élményei, helyszínei jöttek elő, de nem erőszakosan, türelmetlenül tolakodva, hanem szép sorban, nyugodtan.
Előbb a kaszonyi temető. Ezúttal nemcsak Apu sírjához mentünk, hanem elsétáltunk a nagy- és a dédszülőkhöz, majd az út túloldalán lévő új temetőben más rokonokhoz is. Közben Papó mesélt a családról, a régi időkről, eddig ismeretlen dolgokról hallottam, kincsként igyekeztem befogadni őket, hogy legalább töredéküket megjegyezzem és továbbadhassam majd - ha lesz rá fülük - a saját gyermekeimnek.
Kaszony után Beregszászba érkeztünk, ahol ugyancsak régen jártam, és akkori énemnek megfelelően az ékszerbolton kívül sok minden nem is igen érdekelt. Most leparkoltunk a hajdani Poliklinika mellett, ballagtunk a napfényes sétálóutcán, alig ismertem rá a Rákóczi Főiskola részévé vált, "M.Kir.Törvényház" felirattal büszkélkedő egykori rádiógyári épületre, nem kevésbé pedig a szocialista prototípus kocka-alakú színházra, aminek hajdanvolt zsinagóga formáját és az ezt visszaadandó tervezett közelgő rekonstrukciós munkálatokat irdatlan homlokzati bevonat jelezte (falán pedig örömmel láttam a Garanyi József festő- és Horváth Anna szobrászművész emlékét őrző táblákat).
Az ékszerbolt most is megvan, gazdag kínálatát azonban most sokkal inkább kíváncsiságból, mintsem a vásárlás legcsekélyebb szándékával szemrevételeztem. A könyvesbolt eltűnt, helyét talán patika (vagy bank?) vette át - nem is tudom, hol lehet most könyvet vásárolni a városban. Patika patika hátán, hasonlóan a bankokhoz, ez utóbbi trónol a régi városi fürdő épületében is. A piac még mindig piac (Etu mamán jókat mulattam, amikor úgy kérdezte: "Hogy' a krumpli?"), , a vele szemben álló rendőrségi épületről viszont nem kis meglepetéssel hallottam, hogy hajdanán a város hivatalosan jegyzett nyilvánosháza volt. Itt állt anno egy férfi fodrászat, amelynek Márti nénijéhez járt Apu, és engem is sokszor magával vitt; valamiért nekem kislány koromban mindig fiús rövid hajat vágtak, ha épp nem Márti néni, akkor otthon Nagyapa.
Jólesett megtudni, hogy a Mozi utcában üzemelő fagyizó mind a mai napig fagyizó, ugyanakkor rosszul esett látni, hogy az egykori játékbolt (gyetszkij mir = gyermekvilág) helyét ormótlan, sötét üveges billiárdszalon foglalja el. Iván bácsi kávézója és papír-írószer üzlete a helyén van, itt már a "hőskorban" is papírüzlet volt, erről leginkább az jut eszembe, amikor kisgyerekként összespóroltam a tekintélyes összegnek számító 12 rubelt (egy "piros tízes" sokszor volt születésnapi ajándék a családon belül, az orvosi fizetés pedig 100 rubel körül mozgott), és a közeljövőre tervezett mo-i utunkra a házigazda családnak vitt ajándék gyanánt, otthonról titokban meglógva beszereztem és nagy nehezen hazacipeltem egy földgömböt, diadalmasan várva a meglepetésből magához tért szüleimtől a dicséretet, és csalódottan tapasztalva, hogy bizony csak szidást kapok...
A kínai üzletek is szaporodtak, ilyeneket, valamint turkálókat véltem látni az Univermag és a Kalász áruházak épületében is. A Vérke-parti cukrászda sem cukrászda már - süteményt már régen sem árult finomat, vele szemben viszont néha lecövekelt egy plombír-árus kocsi (Papóval egyetértettünk abban, hogy a krémes-tejszínes pálcikás jégkrém, ami Apu kedvence volt, még a mozi utcai fagyinál is finomabb volt anno, Apu lelkendezését szinte most is hallom, amint hazaért munkából, és újságolta: "Van plombír a városban!"...) A Vérke még mindig a medrében folydogál, az Arany Páva előtt most is szilárdan áll Petőfi Sándor kedvesen csenevészre sikeredett szobra, a római katolikus templom viszont új - számomra új! - emléktáblákkal és egy Szent István szoborral gazdagodott. Érdekes volt benézni a templomba, mintha összement volna, pedig minden valószínűség szerint én nőttem meg azóta, hogy Manci dédmamával vagy Etu mamával utoljára benne jártam.
A templom mellett kezdődik a születésem idején már Sevcsenkó névre hallgató, de eredeti "böcsületes" magyar nevén Attila utca. Ebben áll az iskolám és a szülőházam is. Gabi bátyó azonnal eleget tett a kérésemnek, hogy hajtsunk be a város legszebb utcájaként számon tartott Sevcsenkóba, ahol az úttest közepe fölött összeérnek a fák, és a macskakő sokkal kevésbé döcög, mint a leaszfaltozott, de kátyúkkal az idők folyamán sűrűn összerondított utak. Az utca sarkán a posta és az 5.sz. ukrán iskola ismerős épületei köszöntöttek, a bal oldali pékség láttán pedig éreztem orromban a frissen sült zsömle (bulocska) békebeli illatát.
Leparkoltunk a 6.sz. magyar nyelvű általános iskola előtt. Ha jól emlékszem, 1987.április 25-én jártam utoljára benne, Magyarországra kiköltözésünket megelőzően - mármint valóságban. Álmomban ugyanis látogattam olykor az intézményt, mely álmokból ébredve igencsak furdalt a kíváncsiság, milyen lehet azóta az olajjal némiképp gusztustalanra kent deszkapadló, a cserépkályhák, a nulladikosok hátsó kisterme, a pille és kozmás tej szagától bűzlő büfé, a rengeteg fogócskának, körben-áll-a-kislányka játéknak teret adó udvar, a könyvtárszoba (ahonnan egy alkalommal a könyvtáros Elza néni lankadó figyelmét kihasználva szabályosan kiloptam egy könyvet, mely csínyre természetesen igen hamar fény derült, és az egész osztály előtt kellett szégyenkezve bocsánatot kérnem...) Gabi szerint egy iskolába nem tilos a bejárás, főleg, ha a kapuja nyitva van, és mivel ezt egy, a tanári pályán is időlegesen szolgálatot teljesített ember mondta, ráadásul az ugyancsak volt tanárember és iskolaigazgató Papó, és Andzselika tanítónéni is lelki támogatást nyújtottak a jelenlétükkel, hát beléptünk az udvarra. Az udvarról felmentünk a lépcsőn, be az épületbe. Folyt a tanítás, a folyosón mindössze két, minden bizonnyal a mosdóból visszatérő gyermekkel találkoztunk, és egyikük kérdésére ("Kit tetszenek keresni?") meg is válaszoltuk a színtiszta igazat: "Csak körülnézünk." A falakat nemrég festhették, aránylag ápolt külsőt nyújtott a belső tér, kissé elhanyagoltnak csak a szagról is már méterekről felismerhető mellékhelyiség tűnt (az iskolakezdést követő néhány hónapban inkább pisiltem be, mintsem a szaga és kinézete alapján egyaránt minősíthetetlennek tűnő helyiségbe bemerészkedjek...)
Az iskolából kijövet (csak most, a blog-írás közben ötlik fel bennem: vajon milyen biztonság dívik az iskolákban akár Kárpátalján, akár Mo-on? mert Bxl-ben bizony a rácsos kaput csak meghatározott időben nyitják ki, és olyankor mindig ott strázsál 1-2 tantestületi munkatárs, a gyerekek és bárki más ki- és beáramlását ellenőrizendő) automatikusan indultak a lábaim a kb. hat házzal odébb álló 33-as számú épület felé. Szülőházamban noha rokonok laknak, oda becsengetni nem szerepelt a terveim között, bármennyire is vágytam rá ébren és álmomban egyaránt. Közeledvén azonban a ház előtt ismerős autót, a kapuban pedig ismerős, az autóban ülő és elindulni készülő fiának integető nénit pillantottam meg. Miután végre sikerült megismertetni magam, szerényen bekéredzkedtem az udvarba, magammal húzva Papót is. KA szerint már nem lehet ráismerni az egykori udvarra. Dehogynem! Csak jól meg kell nézni. Én mindent láttam. Az "első" utcára nyíló lakrész dupla ajtaja kitárva fogadott egy 1984 szeptember eleji délutánon, amint az iskolából megjöttem: ebből rögtön tudtam, hogy a hetek óta nálunk ápolt dédmamám elment. Megvan a szőlő, valamivel vastagabb tővel, megvan továbbá a hajdani gang-feljárat melletti sásféleség. Ott a pince, amiben annyit zakatolt, kattogott ("lomolt") a motor, amikor vizet eresztettünk a csapból. Ott a gang, ugyan más kerítéssel-fallal, de hogyne emlékeznék a régire, amelynek párkányáról ("rédelyéről") olykor a virágok közé csorgattuk Ágiccal a megenni már nem óhajtott levest... Ott a "placc", igaz más asztallal és lóca nélkül, ott az első kamra (ugyanolyan színű ajtóval és ugyanazzal a fogantyúval!), ami a Nagyapával folytatott esti csukdosásoknak talán az utolsó állomása volt. Ott a kerekeskút, még most is zölden, bár használaton kívül helyezve, az udvaron végigkanyargó járda, a virágágyások, a budi (juj, de rettegtem a benne lakó, falon-plafonon mászkáló, hálóban csüngő pókoktól!), a homokozó helyén mintha bográcsozó lenne, a disznóól helyén nyári konyha, az emésztőgödör eltűnt, a hinta helyén veteményes, de a hátsó kamra áll (benne a Nagyapa szüretelő-préselő berendezése), a gyümölcsfák némelyike is bólingat még, és a régi helyén megtaláltam a ribizlibokrot és a sóskát a kertben!
Szülőházam mesebirodalmától a Gabi bátyó "vaskereskedése" felé vettük az irányt, találkoztam a néha a telefont is felvevő kollégával, a vidám autószerelő csapattal, elsuhantunk a "bolondkórház" épülete mellett (Anyu, aki itt Klara Emerihovna néven volt ismeretes, orvosi szobájában a kedvenc dísztárgyam egy fából faragott sas volt), láttam távolról a Kati nénjének egykor otthont adó lakótelepet. Visszaúton a temető utcájának sarkán csodálatosan finom szerb kenyeret vettünk (ez ma is a legjobbnak számít, csakúgy, mint egykoron), és már semmi sem állíthatott meg Dédáig, hogy az okos tekintetű Rudolf kutya megszeretgetése, valamint a baromfiak távolról való szemrevételezése (Bendegúz külön kérése volt megnéznem, hogy megvan-e még az általa a tavaszi szünetben megkergetett kakas) elfogyasszuk Kati Mama sokfogásos ebédjét, és anekdotázással, beszélgetéssel, rengeteg nevetéssel töltsük el az egész délutánt.
Az egész kárpátaljai kirándulásnak csodálatos keretet adott Som, a Kaszony melletti falucska, ahol Andzsi szülei igen szívélyesen és ínycsiklandóan megterített asztallal fogadtak, ahol reggelinél is már pálinkával koccintottunk, megalapozandó a fejedelmi étkek, sültek, saláták fogyasztását.
Az őszi nap ragyogott mindvégig, gyorsan eltüntetve a reggeli deret, millió színbe varázsolva az őszi faleveleket (amelyek a dédai bányatóban tükröződve még pompásabbnak látszottak), édeskéssé érlelve az úton-útfélen növő csipkebogyót ("hecsepecsét"). Óhatatlanul is két dologra gondoltam, egyrészt, hogy milyen igaz a nóta: "Édesebb ott a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a nóta.", másrészt pedig hogy Tamásinak is igaza van, hogy "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne", egyszersmind Bendegúznak is igaza van, amikor Brüsszelt nevezi otthonának. Jelen állás szerint mi most Brüsszelben vagyunk otthon, azonban nekem, személy szerint, ahhoz, hogy "otthon" érezzem magam, kell az "itthon" (Budapest) és a "haza" (Kárpatalja) is, ezek adják az érzelmi hátteret, a feltöltődést, amit minden szünidő végén magammal hozok, és táplálkozom belőle otthon, Brüsszelben....
