Üldögélünk a meleg homokban a tengerparton, lábunkat nyaldossák a tenger hullámai, ebédre és vacsira tapast eszünk, sétálunk a Ramblán, esetleg a kötélpályás felvonóval felmegyünk a hegyre... Valahogy így képzeltük el a mostani hétvégét még júliusban, amikor lefoglaltuk a Barcelonába szóló repjegyeket és a tengerparti szállást...
Igaz azonban a mondás, amit a bejegyzés címe idéz. Szerdán kijöttem Cirmivel a táncóráról, amikor csörög a telefonom: Bendegúz elesett a sportfoglalkozáson, valszeg eltört a karja, várják a mentőket...
Lóhalálában mentem Tündével a helyszínre, ahol egy karját mozdítani nem tudó, szepegő kisember fogadott, körülvéve a két edző bácsi, a két helyszíni néni, valamint Jutka által. Tündét azonnal hazaküldtem Jutkával, mozgósítottam Gáborkát, és csatlakoztam a kicsi fiamat körülvevő gyülekezethez. Érkeztek a mentők, adtak fájdalomcsillapítót, profin behelyezték a hordágyba, majd (a Bendegúz kérésére szirénázva!) mentünk a kórházba. Barátságos gyerekrészlegen kaptunk felvételi szobát, a falon egy népes mókuscsalád mosolygott, a folyosó falán süni stb. Innen következett a röntgen, majd annak értékelése, aztán ortopéd orvossal konzultáció. Ez utóbbi nélkül - a röntgen alapján - is elég nyilvánvaló volt: műtét lesz, mégpedig altatásban, hiszen mindkét alkarbéli csont rondán el volt törve.
Amint lehetett, vitték is Gúzt a műtőbe, közben kiutaltak számunkra egy kórtermet, az éjszakát eltöltendő. Apa hazanyargalt az éjszakás cuccokat beszerzendő, majd a visszatérte után együtt várakoztunk, néztük az órát, számoltuk a perceket. Boldogan kaptam magamhoz Vizslát, amikor jött a telefon, h a kicsi fiú ébredezik, lehet menni hozzá. Az ébredezés eltartott még vagy egy órát, időközben Apa végleg hazatért alukálni, én meg visszakísértem Manócskát a kórterembe, ahol egy rendkívül nehéz éjszakának néztem elébe - tekintve, h nemcsak egy frissen műtött gyermek volt mellettem, hanem egy másik, idegen kisfiúval + az ő anyukájával is osztozni kellett a szobán, a kisfiú rengeteget sírdogált, nem reméltem sok alvást... Ehhez képest - hála a másik kisfiúnak beadott fájdalomcsillapítónak, és efeletti elszundikálásának - kb 1-től 5-ig egyfolytában sikerült aludnunk, ekkor ébresztett először Gúz, h ki kell mennie a wc-re. Becsörgettem a nővérkét, aki az ágyrács leengedésével és az infúziós cső kiszabadításával sokat segített a helyzeten. Legnagyobb csodálkozásomra Bendegúz abszolút nem szédülve, pici támogatással a saját lábán ment ki. Aztán (amikor a másik kisfiú is abbahagyta a mi nyüzsgésünk miatti ébredéséből fakadó sírás-sorozatot) aludtunk tovább. Majdnem 7 óra volt, amikor Gúz újra ébresztett, h szomjas. Jó, kapott inni, aludjunk tovább. Ezután fél 8-kor felébresztett, és közölte, h fél 8 van. Hmmm, gondoltam, h a gyermek kezd jobban lenni, ha már ezért képes felébreszteni :-)
Aztán innentől kezdve beindult az élet. Jöttek az ápolónők, az orvosok, ortopéd, gyerekorvos, gyakornok, majd másik gyerekorvos, és másik ápolónő. Jött a reggelis néni, aztán újra jött, h elviheti-e már a tálcát, aztán jött egy másik néni, h az én ideiglenes ágyamat összecsukja, jött a törülközős néni egy Gúznak szóló szettel, majd 10 után megjelentek a takarítónők (előbb ketten felmostak, majd egy harmadik forgókefés porszívóval porszívózott, de vmi vegyszer is volt belekeverve, mert elég illatos lett a szoba).
(Visszaemlékeztem, hogyan volt ez anno Mo-on: rögge' 6-kor, hótsötétben kivágódott a kórterem ajtaja, becsörtetett a takarítónő, felkapcsolta a lámpákat, elkezdett felmosni egy hatalmas fa parfissal, amire rá volt bónyálva a felmosórongy, és ami minden egyes földet éréskor jó nagyot csattant, majd a végén irtózatos klórszag töltötte be a termet... Aztán jött a mosdatónéni, letett egy lavór vizet, és ha tetszett, ha nem, végigcsutakolt vmi mosdókesztyűvel.. Majd érkezett a műszeres kocsi, mindenféle szörnyen kinéző szerszámmal, fertőtlenítővel, kötszerekkel.. És végül betetőzte a sort a vizit, amikor is legalább 6-8 (de néha jóval több) ember állt körül, és érthetetlen szavakkal megbeszélték a helyzetemet...)
Fél11-re már érkezett is az Apa-taxi, és vidáman búcsút mondtunk a kórháznak (jókora paksamétával a zsebünkben, mindenféle igazolással, külön az iskolába, külön a sportra, külön az utazásra, külön a biztosítónak stb, és a kontrollra való behívó jövő csütörtökön). Itthon aztán berendezkedtünk pihenésre, mesenézésre stb. Tartottam picit tőle, hogyan fogom menedzselni a fájós karú, nyűgös gyermeket, mit csinálok a karjával, merem-e mozgatni, hogyan cserélem a kötést...
(E szempontból) Szerencsére műtét utáni lábadozásban van némi tapasztalatom :-), nem ijedek meg, ha kicsit dagadtabb, alig mozgó karocskát látok (tudom, h megmozdul az előbb-utóbb), na meg van egy "online-Mama", aki nemcsak orvos, de át is élt velem egyet s mást, így aztán (miután az azonnali kiutazási szándékától sikerült eltérítenem :-) forró dróton tudok segítséget/tanácsot kérni, és azt is tudom, h ha az ember nem is bízik feltétlenül saját magában (én sokszor gondoltam, h a lábamat bizony nem fogom már tudni mozgatni/hajlítani), akkor elég, ha az anyja bízik... vagy a nagyanyja... :-)
Ráadásul a gyermekem újfent kellemes meglepetésben részesített: ma reggel panaszmentesen ébredt, a rögzítőcucc visszahelyezése (amit éjszakára levettünk) előtt már végzett néhány mozdulatot a karjával, majd a nap folyamán olyannyira belejött a balkezes életbe, h nemcsak kertészkedtünk együtt, de Apával már kalapált, fűrészelt és tüzet is rakott a kandallóban.
Szóval Barcelona helyett berendezkedtünk az itthon töltendő hétvégére. Nem bánom, h tart még a Bendegúz-Keresztanyutól nyáron kapott mézeskeksz, ill. múlt héten sütöttem egy nagy adag Nagymami-féle kockás pogácsát, így sütizéssel nem sokat kell időznöm, helyette lehet játszani, fényképalbumot szerkeszteni online (ezt Bendegúz ma olyan szintre fejlesztette, h nemcsak a képeket rendezte oldalakra, és a szöveget írta hozzá, meg a hátteret választotta, hanem mentegette is rendszeresen, és végül önállóan be is fejezte a művét), házi feladatot csinálni (írni nemigen, az bal kézzel bajos lenne, de legalább olvasgatunk). Na és vasárnap újra brocante lesz, tehát gyanítom, h a környék maradék plüsskutyái és Barbie-babái is otthonra lelnek majd nálunk...
A kórházról még annyit: nem számoltam, de kb. 20 különböző emberrel (mentős, ápoló, asszisztens, röntgenes, anesztes, ortopéd orvos, gyerekorvos, felvételis néni, műtét utáni ébredőben felügyelő néni stb.) beszéltünk szerda du. fél 3 és csüt. de. fél 11 között. Ezek mindegyike hihetetlenül kedves, kompetens volt, érthetően, szépen artikulálva beszélt, türelmesen magyarázott, a gyerekhez 'gyereknyelven' beszéltek, bemutatkoztak előtte. Remekül szervezett a klinika (pedig gigantikusan nagy!) - bár várakozási idő mindenütt volt, de mindig mindenről tájékoztattak, nem hagytak magunkban órákat várakozni, ahová vittek, ott vártak (nem fordult elő pl. ami velem gyerekkoromban oly sokszor megesett, h a röntgen előtt, vagy ad absurdum a műtő előtt egy lepellel letakarva kellett hosszasan várakozni, mert éppen még nem volt szabad hely, vagy azt sem tudták, ki és miért érkezett oda...) A baj ellenére rendkívül jó érzés volt mindez a figyelem, kedvesség és profizmus. Örülünk, h Belgiumban vagyunk!
(És h mi is történt kicsi Gúzzal? Akit még sem focizás, sem biciklizés, sem síelés, sem falmászás közben nem ért komolyabb baleset. Nos, az iskola utáni tornafoglalkozáson bemelegítést tartottak, hullahopp karikát húztak a derekukra, ő pedig akkor akart már tovább szaladni, amikor a karika még nem ért földet. Megbotlott, elesett, rá a karjára. Jókora pech, h most több hónapig semmi sport nem jöhet szóba - de ha ennél nagyobb bajunk nem lesz, akkor végtelenül hálás lehetek!)
