1. Látni, ahogy a két gyermek együtt legózik (civakodás nélkül!), amíg szüleik a reggeli készülődésben sürgölődnek. (Nem is merem remélni, h esetleg a gyermekeim mégis rákapnak a legóra? Hihetetlen, h ami más gyermekeknek hatalmas szórakozás, az őket hidegen hagyja, több csomag ajándékba kapott legó is bontatlanul hever a szekrényben. Tűrtem-tűrtem egy darabig, mint a szegény kis ürge a vízzel való öntést... Aztán hétfőn gondoltam egyet, levittem egy doboz legót a tetőtéri játszószobából a nappaliba. Csak h jobban szem előtt legyen. Eltelt a hétfő este, eltelt kedd egész nap, nem történt semmi. Meg is kérdeztem a kicsikéket: "Nem akartok legózni?" Nem akartak. Persze, elhiszem, h a kert érdekesebb, de nem lehet mindig kint lenni. Esőben, viharban például nem. Ezért kucorodott rögtön mellém, Bendegúz tegnap délután, amikor kiborítottam a doboz tartalmát a szőnyegre, és közöltem, h most összerakom az építményt MAGAMNAK. Ő összerakta kb 1,5 p alatt, és utána együtt játszottunk. Este Tündével volt némi huzakodás, Gúznak ui. nem volt ínyére, h a kistestvér belepiszkáljon a játékba. Ma reggel viszont - amikor még hűvös van és ugyancsak nem lehet a kertben lenni - valami csoda történt, mivel EGYÜTT játszottak, folytatva a tegnap megkezdett történetet... Ilyenkor úgy érzem, az angyalok a házunkban járnak...)
2. Rátalálni Bátyókámra! Érezni, h szeretjük egymást. Felhívni reggel telefonon, és végigcsevegni vele a mh-ig tartó utat! (És várni, h megszervezhessem a bxl-i kirándulásukat :-) )
(Ráadás / vicc: az irodába érve konstatálni, h a tegnapi szabad du-om alatt érkezett feladatot a kollégám már elvégezte helyettem... :-) )
