Figyelem: a szereplők fiktív személyek, a valósággal való bárminemű hasonlóság csupán a véletlen műve

2005: jópár éve vagyunk boldog házasok. Szépek, nyugodtak, kipihentek. Hét közben 7 után kelek, jut idő nyugodt készülgetésre, sminkelésre, frizurára, öltözködésre. Hajam festésére még gondolnom sem kell, a tartóshullámtól szépen is áll, biztosítva van a munkahelyi „jó megjelenés”. Férjecském még későbben kel, borotválkozás után belefér a nyugodt reggeli. Hétvégeken sokáig lustálkodunk, napközben kirándulunk, túrázunk. Esténként nyugisan vacsorázunk, utána esetleg még borozgatunk. Néha szórakozni megyünk, sokat utazunk, randevúzunk Párizsban, Rómában, Amszterdamban.

2006: elkezdünk gondolkodni a gyermekvállaláson. Barátaink kölkei csoda cuki pofák, a tv-ből és az újságokból is rózsás arcú, szépen öltözött, jólfésült kisgyerekek mosolyognak ránk. Ideje tehát, hogy magunknak is legyen lassan néhány ilyen angyalkánk. Szám szerint mondjuk három.

2007: a terv megvalósulni látszik, gömbölyödik a pocakom. Beiratkozunk egy terhestanfolyamra, lelkesen tanuljuk a terhességgel és szüléssel kapcsolatos tudnivalókat. Építgetjük a kapcsolatokat a kisbabás és babát váró párokkal. Meghatottan nézzük az ultrahang felvételen, ahogy dobog a kis szíve, ujjongunk, ha megmozdítja kezecskéjét vagy lábacskáját.

Esténként Apa babacsekket tart, azaz megpróbálja kitapintani, hol van éppen a pocaklakó, beszél hozzá, bekopog neki – és milyen öröm, ha érkezik válasz vmilyen mozdulat formájában.

Barátainkat igyexünk nem elhanyagolni, és persze magunkat sem. Sor kerül még pocakosan is wellness szállodai programra, párizsi operalátogatásra, borfesztiválra. Természetesen ügyelek az alkoholfogyasztás minimális szinten tartására, és követem az ideális terhesdiéta előírásait.

2008 eleje: közeledik a születése napja. Átszellemült boldogságban válogatjuk-vásárolgatjuk a babakelengyét, rendezgetjük a babaszobát, mossuk-vasaljuk-hajtogatjuk-rakosgatjuk a kapott vagy vásárolt, ennivalóan édes babaruhácskákat. Háromnyelvű (magyar-angol-francia) glosszátumot készítek a kórházban esetleg szükséges szavakról.

2008 eleje: megérkezett! Milyen édes, ici-pici, jószagú. És milyen jó baba. Eszik, alszik. Egy idő után mosolyogni és hangicsálni is kezd. Az éjszakai etetések persze fárasztóak, de lehet napközben is pihenni. A családtagok, különösen a nagymamák, el vannak ragadtatva, becézgetik, szeretgetik.

A magamra fordítható idő erőteljesen csökken, a hajam éjjel-nappal lófarokban, manikűröshöz, masszőrhöz csak ritkán jutok el (szerencsére a masszőr eljut hozzám), és meg kell szoknom a sminkeletlen arcom tükörbéli látványát. De mindez egy csöppet sem zavar, a Picur látványa mindenért kárpótol!!

2008 közepe: nagyokat sétálunk, sokat nézegetem, játszunk, beszélgetünk. Puha takarókat rakok le a lakás különböző pontjain, ahonnan érdeklődve szemléli a világot. Tetszenek neki a szép bútorok, a képek, dísztárgyak. A lakásban fenntartott szép rendet egyelőre csak helyenként tarkítják csörgők és plüssállatkák.

Délutánonként kifekszünk takaróra a ház előtti parkba, ott várjuk haza Apát a munkából – ő mindig üdvözült mosollyal az arcán közelít, ez egy idő után kölcsönössé válik köztük.

A családtagok, különösen a nagymamák, el vannak ragadtatva, szívesen vigyáznak rá akár egy egész délutánt vagy estét is, így lehet egy kis különprogramunk Férjecskémmel kettesben.

2008 vége: elkezd mászni. Először csak hátrafelé tud, így előfordul, h betolat az asztal alá, és nem tud kijönni. Persze elkezd nyafogni. Nem baj, kicsikém, segítek. Az étkezések mókásak, van némi köpködés, pacázás. Nem baj, letöröljük. Sőt, futok a fényképezőgépért, és megörökítem a maszatos sütőtökös cuki pofácskát.

Hétvégeken élvezzük a hármasban töltött időt, kirándulunk, mazsola kenguruban vagy háti hordozóban üldögél és élvezettel kalimpál kézzel-lábbal.

A vacsorák még mindig viszonylag kellemesen telnek, legfeljebb nem pontosan ugyanakkor kezdjük el vagy fejezzük be, mert egyikünknek a kis motrosával kell foglalkozni. Aki fejleszti a mászás-tudományát, felfedező utakra indul a lakásban, rámolgat, nyitogat.

2009 eleje: a lakást kezdik ellepni a játékok, ráadásul komoly biztonsági zárakat, védő-alkalmatosságokat kellett felszerelnünk. A dísztárgyak eltűntek a szekrények mélyén, a TV-bútort harapásnyom ékesíti...

Visszamegyek dolgozni, Picur könnyen beszokik a bölcsibe, ezáltal a napok kicsik hektikusabbak, mindazonáltal rendszerezettebbek is lesznek. Csak félidőben dolgozom, így marad idő délutánonként sétálni, játszóterezni.

2009 közepe: a séták és játszóterezések nehezülnek, amint Mazsola felfedező-kedve és járásbéli ügyessége egyszerre nő. Sokszor bizony faképnél hagy a játszótéren, és elcsatangol, loholhatok utána. A kiabálás mit sem használ, utána kell menni és ölben visszahozni. Ettől persze ideges lesz, rúg-vág-harap. Több helyen is sebek, véraláfutások vannak a karomon...

Hihetetlen akaratereje van a kiskrapeknak, persze beszélni nem tud, minden csak „ooo-oo”, aztán szülő legyen a talpán, aki az asztalon lévő 46 dolog közül beazonosítja az elérni kívántat. Így szoktunk fohászkodni: Szólalj meg már, rubintos virágom :-)

Mint a Messiást, úgy várom időnként haza Férjecskémet, hogy váltson már fel egy kicsit a szolgálatban...

Közben persze ideje lassan a kistestvérnek, ne legyen túl nagy a korkülönbség.

2009 vége: a terv megvalósulni látszik, gömbölyödik a pocakom. Terhestanfolyamra nem iratkozunk be, de előveszem az abból ránk maradt feljegyzéseket, füzeteket, nem árt némi ismétlés. Meghatottan nézzük az ultrahang felvételen, ahogy dobog a kis szíve, ujjongunk, ha megmozdítja kezecskéjét vagy lábacskáját. Esténként Apa babacsekket tart, azaz megpróbálja kitapintani, hol van éppen a pocaklakó, beszél hozzá, bekopog neki – és milyen öröm, ha érkezik válasz vmilyen mozdulat formájában.

Próbálunk beiktatni azért még különféle szabadidős programokat, pl. kettes számú pocaklakót is elvisszük Párizsba, ezúttal a Lidoba. Az alkoholfogyasztásra igyexem figyelni, 1-2 pohár bornál vagy pezsgőnél nem csúszik le több, sörből is csak gyenge-gyümölcsöst választok. Az ideális terhesdiéta szolidabb előírásait sikerül valamennyire betartanom.

Nagymazsola lassan elkezd beszélni, édesen formálja a szavakat, Karácsony másodnapján mondja először, h Anya. A családtagok, különösen a nagymamák, továbbra is el vannak tőle ragadtatva, szívesen vigyáznak rá.

2010 eleje: elég nehéz pocakosan a munka, ill. a nagymazsola ellátása. Szerencsére Apa sokat levesz a vállamról pl a bölcsiből való elhozás, és utána való játszóterezés tekintetében. Elérkezik a dackorszak, időnként egy remeknek ígérkező kirándulást sikerül földön fetrengő hisztivel tönkretenni, máskor egy kellemes estét. Esetenként elvesztem a türelmem és kiabálok. Vagy ráhúzok a fenekére.

2010 közepe: közeledik a születése napja. Fáradtan válogatjuk-vásárolgatjuk a babakelengyét, rendezgetjük a babaszobát, mossuk-vasaljuk-hajtogatjuk-rakosgatjuk a kapott vagy vásárolt, ennivalóan édes babaruhácskákat. A pincében és garázsban már halomban állnak a dobozok, bennük a nagytestvér holmija. Ezeket is elő kell szedni és átválogatni. Mennyi munka van mindennel... Előkotrom a cumisüvegeket is, valamint a háromnyelvű (magyar-angol-francia) glosszátumot a kórházban esetleg szükséges szavakról.

2010 közepe: megérkezett! Milyen édes, ici-pici, jószagú. És milyen jó baba. Eszik, alszik. A nagytestvér érdeklődéssel vizsgálja, egyelőre nem zavartatja magát. Picur mellett nyugodtan lehet tv-t nézni, pl. foci vb-t, ráadásul vele nem kell akkorákat sétálni sem, mert már perc után elalszik, és nem ébred fel a tologatás megszűnésekor. Mindazonáltal a nagyszülők, különösen a (pót-)nagypapák szívesen tologatják hosszasan.

2010 vége: Pindur egyre mozgékonyabb és figyelmesebb. Nagyon jó baba, boldog, jókedvű, ahova tesszük, ott elvan. Természetesen most ő a családtagok, elsősorban a nagyszülők első számú kedvence. A nagytestvérnek nem – ő büntető üzemmódba kapcsol. Minket büntet. Hisztis, szófogadatlan. Az esti fektetés rémálom, időnként csak a konyhakövön hajlandó elaludni.

2011 eleje: Te jó ég, milyen hamar elkezdett kúszni-mászni. Állandósul a kiabálás a nagytesó részéről: ne nyúlj hozzá, ne piszkáld, ne szedd szét, ne tedd a szádba, ne nyálazd össze... Zsong a fejem... A lakást újfent ellepték a baba-játékok, a hálószobánkon kívül mindenütt plüss-jószágokba, csörgőkbe botlom. Takarók. Játszószőnyegek. Előkerül a behemót nagy járóka, izgő-mozgó baba időszakos kordában tartása céljából. A tankcsapdából átalakított etetőszék külön éke a nappalinak. A tükrök és ablaküvegek folyton maszatosak.

Újra dolgozom, a kollégák kedvesen fogadnak, segítőkészek, toleránsak a rugalmas időbeosztásom vonatkozásában. Akad munka, bemelegítek.

2011 közepe: elindul járni. Szünet nélküli felügyeletet igényel. Követem, mint az árnyék. Lassan önmagam árnyékává is válok. Nincs idő az alakommal, körmömmel, hajammal törődni... Nincs idő olvasni, esti programot szervezni... Nincs idő normálisan reggelizni, ebédelni, vacsorázni...

Közös séta vagy játszóterezés komoly nehézségekbe ütközik, szinte lehetetlen a kétféle igényt összehangolni. Ugyanez igaz az otthoni napirendre is. Az egyik már ebédelne, mikor a másik még csak tízóraizik, az egyik már aludna, mikor a másik még ebédel. Egész álló nap a rohadt időzítéssel, alkalmazkodással vagyunk elfoglalva...

A családtagok szívesen vigyáznak rájuk néhány röpke órácskát, de hosszabb időre egyszerre a két gyereket csak a nagyon bátrak vállalják.

A pincében és garázsban egyre gyűlnek a dobozok... A lakásban szaporodnak a játékok, már bediffundáltak a hálónkba is. A legjobb pillanatokban kezd sípolni a fenekem alatt egy kisautó vagy mi a franc...

Férjecském fáradt, éjjel folyton cumi-visszaadással kell foglalkoznia. Munkából hazaesvén és a vacsora cirkuszát túlélvén játszik a gyerekekkel. Fogócskát, bújócskát, hancúrozást. Már focizni nem jár, meccset is csak későn, videóról tud nézni.

Irodában sok a munka, ráadásul nyelvtanfolyamot is vállaltam, szaporodnak a tennivalók és rövidülnek a határidők. Kollégák kedvesek, megbeszéljük a nyaralási terveket, jó hallani, hogy 10-12 éves gyerekekkel már akár egy hónapos USA-körútnak is neki lehet vágni. Már csak 10 évet kell várnunk, addig hajrá Balatonfenyves!!...

2011 november: itt a vég! A kölykök mint a tornádó, olyan pusztítást végeznek a lakásban. A konyhában szanaszét edények hevernek a földön, a szekrényeken biztonsági zárak, amit egy kézzel még felnőttnek is bajos kinyitni... A hálószobában csatok-hajgumik, a gyerekszobában ruhák és játékok felismerhetetlen egyvelege, a ruhák között akad tiszta, piszkos, kinőtt vagy még túl nagy, kislánynak vagy kisfiúnak való... A fürdőben gumikacsák, labdák, halak arzenálja – a tusfürdőmet el kellett pakolni, mert folyton azzal akarnak habot csinálni a kádba. Gondoltam, majd inkább mindig előveszem, amikor kell. Persze mindig csak a kádban jut eszembe, már későn. Így aztán babafürdetőt használok... A nappaliban a függönyt csak néhány csipesz tartja, tv-t már nem lehet nézni az előtte tornyosuló ruha- és törülköző-kupacoktól, zenét nem lehet hallgatni mást, mint Vilmos bácsit (mért is nem írt Vilmos bácsi néhány operát is...), a kanapét kakaófoltok tarkítják... És mindenütt morzsák, megrágott keksz- vagy kenyérdarabok, különféle poharakban különféle innivaló-maradványok, száraz falevelek, gesztenyék, tobozok...

Nehogy véletlenül eszünkbe jusson egy harmadik kis vérszívót előállítani, hát pánikszerűen elkezdtük eladni a babaholmikat. Ezáltal most már a lakás is tele van kartondobozzal...És mindenütt, mindenütt, mindenütt orrcseppek, kúpok, krémek, tabletták, vitaminok, szirupok, és gombóccá gyűrt taknyos papírzsebkendők... Mindkét kölyök beteg, egyfolytában csinálni kell velük valamit, éjjel-nappal. Annyi itthon a gyógyszer, hogy a szomszédok panaszt tettek a közös képviselőnél, mert azt hitték, patikát nyitottam...

A barátaink már csak wc-használat céljából látogatnak meg...

És az étkezések... Reggelire kenyér és felvágott, ebédre készkaja, vacsorára kenyér és felvágott... És még így is micsoda izgalom minden alkalommal, hogy vajon mit szól majd hozzá a gyerek, fogja-e szeretni. És a gyerek persze fintorog, és keserves képpel érdeklődik, hogy ugyan van-e zöldség a levesben... A menzán a felvágott látványától kirohantam hányni...

Férjecském holtfáradtan támolyog haza a munkából, egyre kopaszabb, de ha lenne haja, azt is kitépnék a haramiák. A közös játék idejére csak lehever, és hagyja, hogy a haramiák azt csináljanak, amit akarnak...

Munkahelyen mindenki kedvesen bemosolyog az ajtón, majd elmondja, mit akar. Minden sürgős, kezd minden átláthatatlanná és nehezen követhetővé válni. Kupacokba rendezem a dossziékat és a sürgősekkel foglalkozom. A nem sürgősekkel hátha foglalkozik közben más.

2011 december: szokták mondani, h a kutyák és gazdáik egy idő után hasonlítanak egymásra. Így vagyok én és a lakás. Fejem tetejéről lelógó őszülő hajamnál csak a töredezett körmeim látványa rosszabb... Narancssárga sálhoz sikerült felvennem krémszínű sapkát és piros kesztyűt. Fehér cipőhöz pedig fekete zoknit...

Engem is elért a betegséghullám, nem kapok levegőt... Vennék egy forró fürdőt, de nem lehet, mert előbb kell még esti mese, meg ének, meg ágyba beszállítás, meg megfelelő módon való betakarás (betekerés), meg még 3 korty víz (nem több, nem kevesebb!), meg az alváshoz szükséges plüssök kiválasztása, a közülük esetleg hiányzónak a föld alól is előkerítése, az esti imádság, majd az aközben elhangzó 4-5 kérdésre való válaszolás, majd még sok puszi, de ne túl sok, mert akkor az utolsót vissza kell szívni, majd a megfelelő méretű ajtórés beállítása, majd kisvártatva kitakarás túl nagy melegség okán, majd még egy kis ráadás-éneklés, majd annak megfigyelése, hogy éppen hol tartózkodik és milyen formájú a Hold, majd annak megbeszélése, hogy másnap kell-e oviba menni, és ha igen, akkor miért, és még hányat kell aludni Karácsonyig, és miért nyílt a bejárati ajtó, ki megy el vagy ki jön, és mi ez a zaj a konyhából, és Apa miért most fúr vagy kalapál, és Anya miért vagy már álmos...

Reggel jön az összehangolt ébresztő, mellém bebújó, szuszogó-nyüzsgő gyerek formájában, valamint kintről a hangeffektek, szirénaszerű mamázás a járókából / kiságyból... Öltözni senki nem akar, a kikészített ruha nem megfelelő, a kikészített reggeli sem. Közben a kicsi fejreesik a székről, a nagy leönti magát teával. Úgy remeg a kezem, hogy már a nyugtató-tablettát sem tudom bevenni...

A két ugyanolyan kesztyűből az kell, amelyik épp mosásban van, a dzsekin a cipzárt még a lift előtt fel kell húzni, de persze Anya csinálja, csakúgy, mint minden mást, Anya, Anya, Anya...

Loholás az oviba, közben nehogy elfelejtsük a tízórais és uzsonnás dobozokat, a narancsleves flakont, a pelenkát (feliratozva), az ebéd-megrendelőlap leadási határidejét, a kézimunkázáshoz szükséges csigaházat vagy éppen a karácsonyi girlandot, a bölcsibe ne felejtsük el beküldeni a pelenkát, a tiszta bodyt, az orvosi füzetet, a seggkrémet, az arckrémet, az orrcseppet...

Óvodából loholok át a parkon, leizzadok, arcomat-számat kicsípi a szél, hajam a sapka alatt még rémesebben lelapul. A szél olyan erős, h szinte nem is lehet menni. Meg jönni se.

Kollégák kedvesen mosolyognak és megállapítják, hogy most nem nézek ki valami jól. Aztán elmondják, hogy mit akarnak, lehetőség szerint azonnali határidővel. Becsukom utánuk az ajtót, majd átrakom a levelüket az olvasatlan mappába...

A wc-beli tükörbe nézve megállapítom, h úgy nézek ki, mint egy dalmata kutya: az egyik szememre csak a fehér színű kondicionáló spirálból volt időm tenni...

A kib... esős nyavalya meg csak jön lefele, mintha dézsából öntenék.....

Ajánlott olvasmány: Napló a havazásról

http://www.urbanlegends.hu/2012/10/hurra-itt-az-elso-ho/

(http://boszimano.freeblog.hu/archives/2007/12/20/Naplo_a_havazasrol/)