A Jáva-Szmátra Borneó-Celebesz szigetneveket anno együtt jegyeztem meg. Ezek közül most a tavaszi szünetben Borneóra készültünk (meg Balira, de az nincs a fentiek között). Aztán Borneó nem jött össze.. maradt Szumátra.. sőt, abból is eltűnt a "Szu-" és maradt csak a "Mátra" - ahogy erőltetetten próbáltam humorizálni a minap. Gáborka nem díjazta a póbálkozást. Legnagyobb boldogságomra (sőt, mindkettőnk boldogságára) azért sikerült ebből a mo-i "nyaralásból" is rengeteget kihozni. Lássuk csak, szép sorjában (kívülállónak talán unalmas lesz a leírás, lehet ugrani a fényképekhez vezető linkre :-)
Elindultunk Húsvét hétfőn délelőtt. Első száláshelyünk Mátraháza volt, de előtte még megnéztük a híres feldebrői altemplomot (tanultunk róla az iskolában, de sosem jártunk még ott), majd a kisnánai várat. Ez utóbbiban nagy élet volt, mondhatni húsvéti sokadalom, különböző játékokkal, úgymint tojásegyensúlyozó verseny, répaevő verseny. Gondoltunk is Cirmire, ez utóbbihoz talán lett volna kedve, mivel a répát imádja (bár a szokásos tempóját ismerve egy gyorsasági versenyen aligha lett volna esélye...) Az ebédünket - ami még otthonról hozott húsvéti finomságokból állt - egy hajdani vulkáni kráter mellett költöttük el.
A szállásra érve vidámsággal töltött el, h mi voltunk az egyetlen vendég az ötszobás erdészházban, valamint az is, h a településen kívül voltunk, konkrétan az erdő szélén, a csillagos ég és a madárcsicsergés adott volt, a békés reggeli szundi pedig remélhető :-)
Kedden reggel felkerekedtünk (a kiadós reggeli után kissé tőltelített pocakkal), h megmásszuk a Kékest. A ház közvetlen szomszédságából indult a túraút, a házinéni szerint igen meredeken, úgyhogy kb. 2 órát kell rá számolnunk. Kaptam kölcsön a nénitől 2 nordic walking botot, ezek rendkívül nagy segítségemre voltak. Az út valóban meredek volt egy darabon, többszöri pihenővel azért kb. 2 óra alatt sikerült abszolválnunk. Visszafelé egy lankásabb, de hosszabb utat választottunk, közben eleredt az eső, és előbújtak a szalamandrák (akik nagy meglepetésemre igen lomha állatok, a gyíkkal ellentétben, így volt alkalmunk jócskán nézegetni, fényképezni, filmezni őket).
Szerdán folytattuk utunkat második állomásunk (Felsőtold) felé, persze kitérőkkel. Parádfürdőn feltankoltunk gyógyvízből, utána elsétáltunk az Ilona-vízeséshez. A séta eleje aszfaltozott úton haladt, utána bekanyarodtunk az erdőbe, a vége felé pedig igencsak vadregényes lett: patakmeder, csúszós szakaszok, kövek, sziklák, faágak keresztbe-kasba. Haladóknak való túra, Öcsiéknek, Sógoréknak érdekes lehet. A vízesés kellemes meglepetést okozott a kb. 4 méteres magasságával (ekkorát egy patakból nem néztünk volna ki). Recsken áthaladván nem tudtunk ellenállni, h el ne kanyarodjunk az egykori munkatábor helyén létesített emlékpark irányába. Végigsétáltuk, megnézegettük, ami maradt, ill. amit helyreállítottak. Így romjaimabn is eléggé borzongató látvány. Recsk után tettünk egy kitérőt Szentkútra - nagy örömömre Gábor kíváncsi volt a zarándokhelyre, a Bazilikára, a hegyoldalban lévő remetebarlangokra. Tervezgetem már, h egy igazi zarándoklatra/búcsúra mikor tudunk ide eljutni...
Estére befutottunk Felsőtoldra, ahol elfoglaltuk a szépen felújított tornácos parasztház leghátsó szobáját (a tulajdonos hölgy kedvességből alaposan befűtött a cserépkályhába, így az este jó részét szellőztetéssel töltöttük - közben megnéztük A visszatérőt, ami mindkettőnk szmára hatalmas csalódás volt, úgy a forgatókönyv, a rendezés, az operatőri munka, mint a színészi alakítás szempontjából).
Felsőtoldot azért is választottuk szálláshelyül, mert Hollókő szomszédságában van, tehát gyalogtúra szempontjából ideális. Huhh, ez nem is volt annyira könnyű túra, pedig jó részét sík terepen, mezőn kellett megtenni. Úgy látszik, már benne volt a lábaimban az előző napok gyaloglása. Noha a várat technikai okok miatt zárva találtuk, és a falu is magán viselte a húsvéti sokadalom utáni kihaltság nyomait, mindent találtunk, amire szükségünk volt: pékséget, éttermet, sőt egy kézműves sajtboltot is (itt beszereztük a vacsorára valót).
Felsőtoldról az utunk Balassagyarmaton át Drégelypalánk felé vezetett. Balassagyarmaton tettünk egy sétát, és megtudtunk néhány érdekességet a városról: legfőképpen azt, h 1919. január 29-én a magyar katonák visszafoglalták a csehszlovákoktól, így maradhatott Mo. része, és ezért kapta a Civitas Fortissima címet. Drégely várának megmászása megintcsak erőpróba volt, a tábla szerint 40 perces túrát majdnem egy óra alatt, több kis pihenővel sikerült teljesítenünk. De már szemünk előtt lebegett az aznap esti kemencei szálláson ránk váró úszómedence és szauna :-) Ezekből aztán majdnem nem lett semmi, tekintve, h a foglalt szállásunkon zárt ajtókat találtunk, ám szerencsére a helyette "átfoglalt" szálláson is volt szauna - sőt, medence is, igaz, szabadtéri, így ezt csak szauna utáni lehűlésre, rövid és tempós karcsapások erejéig vettük igénybe.
A börzsönyi kisvasút mellett, az erdő közepén, civilizációtól távol fekvő Feketevölgy Panzió mindkettőnknek nagyon tetszett. Nemcsak a wellness facilitásait használtuk ki, de szombaton biciklit is kölcsönöztünk, és nekivágtunk egy - számomra - jókora túrának, Kemencéről Királyházán át fel a Závoz csúcsra. A Diósjenőig való leereszkedést már nem vállaltuk, attól való (megalapozott!) félelmünkben, h majd nem bírunk utáni visszakaptatni.
A kirándulásunk zárónapjára is maradt azért látnivaló, a szomszédos Bernecebaráti temploma, a Honti-szakadék (ahol ugyan a túra-könyvben jelzett őskori kagyló- és csigakövületek helyett inkább csak bokrokat találtunk, de így is egyedi látvánnyal szolgált), majd Perőcsény színes pincesora, és végül az Ipoly és a vén Duna. Ez utóbbi mentén csordogáltunk haza, meg-megállva, megkísérelve a látványt mélyen bevésni, h ínséges időkben is "legyen mihez visszanyúlni". Az egész kirándulás csodálatos természeti képekkel, finom ennivalókkal, sok pihenéssel, meghitt beszélgetésekkel gazdagított.
Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág!!!
