avagy család ellen (tényleg!) nincs orvosság! :-)
Az elmúlt egy hétben volt részünk izgalomban bőven. Kezdtük ugye a síelésből hazaúttal, ahol a kölcsönzött nyárigumis (!!!) autóval kellett abszolválnunk a hegyi szerpentineket legalább 40 km-en keresztül. Már a szálloda parkolójából is csak úgy tudtam kiállni a frissen hullott hóban, h hárman toltak. Ezután Gábor átvette, és mentünk, csúsztunk, billegtünk, ballagtunk, kanyarodtunk (többnyire azért arra, amerre akartunk, de volt nem egy kivétel). Legfőképpen pedig imádkoztunk. Először csak én, magamban. Aztán suttogva. Aztán mondtam a gyerekeknek, h próbáljuk meg együtt, hangosan. Végül inkább elindítottam nekik egy mesét a laptopon, ne izguljanak már annyira. (Természetesen "annyira" csak Bendegúz izgult, Tündét leginkább az érdekelte, h mikor telik már el az előre megbeszélt 15 perc, ami a mesenézésig hátravolt.) A mesének köszönhetően azt a gyerekek nem is vették észre, amikor aztán az autó végképp megállt egy kisebb emelkedőn, a kerék pörgött, a motor morgott, a műszerfalon mindenféle figyelmeztetés jelent meg, Gábor szeme már szinte könnyes volt az erőlködéstől meg az izgalomtól, én pedig először gondoltam komolyan arra, h autómentőt kell hívnunk és lekéssük a repülőt. Nem kellett autómentőt hívni, nem késtük le a repülőt, de az esedékes hajfestésemet pár nappal előbbre kellett hoznom...
Vasárnap este kedvenc kastélyunkba mentünk szaunázni, kipihenni a síelés fáradalmait (na meg bepótolni a szállodában a hülye olasz mentalitás okán elmaradt welnessezést - a szaunát csak du. 4 után nyitották ki megfelelő számú embernek, és még így is elkértek 1 óráért majdnem annyit, amennyiből egész napot eltöltjük a kastélyban). Innen hazafelé tartva, relaxált állapotban az autóban ránéztem az emailjeimre (hajjaj, ha az ember egyszer okostelefonba ruház be...) - ettől rögtön magamhoz tértem a relaxációs bódulatból, ui. Aranka azt írta, h sétára indulván a gyerekekkel, az épp összeverekedő gyerekek szétválasztása közben sikerült kizárniuk magukat a házból, így mindannyian náluk töltik az éjszakát. Ezt azért mi szülők nem annyira akartuk, lévén elsősorban, h Vizsla nélkül Bendegúz még soha életében nem aludt (tavaly nyáron a szicíliai hajó lekésésekor is ez volt a legeslegnagyobb aggodalom!), úgyhogy beállítottunk a békés családi este közepébe 3/4 11-kor, és a három durmoló gyerek közül a sajátjainkat a hónunk alá, vállunkra, fejünk tetejére csapva hazaautóztunk. Huhh, megint pár ősz hajszál.
Azt hittem, ezután a hetünk majd a normális kerékvágásban zötykölődik tovább. Tévedni azonban emberi dolog, és ezt a kisgyerekes családok minden bizonnyal gyakran tapasztalják. Kedden du. Bendegúznak bepöttyösödött a pocakja, majd szerda reggel lázasan ébredt. A két tünet az én agyamban igen ijesztő emlékeket idézett fel a közelmúltból, így aztán hanyatt-homlok berohantunk az ügyeletre. Csütörtökre Manócska javulni látszott, de du-tól újra ment fel a láza, az eddiginél magasabbra, és ez a 39-40 közötti tartomány megmaradt péntekre is. Mivel a lázcsillapítók sem segítettek, a tegnap estét ismét az ügyeleten töltöttük. Mondanom sem kell, h Mamával szokás szerint forródróton lógunk. Csakhogy nála ez a drót tegnap estére már annyira beforrósodott, h a jövő pénteki repjegyét át akarta tenni előbb szerdára, aztán hétfőre, végül pedig vasárnapra. Persze az ő jövetele családi lavinát (tériszonyosoknak: dominót) indítana, ui. KA-nak kellene beköltözni a Csereire, betölteni a kutyapásztor szerepét (amit egyébként remekül szokott ellátni - a kedvenc történetem, amikor Mama legutóbbi távollétében a kutyákat szám szerint négyen tutujgatták, KA, Laci, Öcsi, Ivett :-) Bendegúz mára való javulása (mit tesz az antibiotikum) segített meggyőzni Édes Anyucikámat, h inkább engem várjon otthon kedden, kezdje készíteni a szokásos finomságokat. Félreértés ne essék: semmi bajom a Család ilyetén hozzáállásával. Jó, h így van, és addig jó, amíg így van! Köszönöm!!!
