Ha már délben mehetek Bendegúzért az iskolába. És utána együtt ebédelünk a Keymen a kínaiban. Látni, ahogy élvezettel ropogtatja a pekingi kacsát. Hallgatni közben, ahogy mesél az iskoláról. Hogy eddig nem volt, de most már van barátja. Ebéd után örömet szerezni neki egy sóskaramella fagyival. Itthon megetetni az ebihalakat, és kertészkedni. Feküdni a fűben, süttetni magam a nappal, és hallgatni a metszőolló apró csattogásait, amint mellettem vagdossa a hosszúra nőtt fűszálakat a kerítés mentén. Bemenekülni az eső elöl, és bentről összebújva figyelni a készülő vihar fejleményeit. Játszani a földgömbbel, megmutatni azokat az országokat, amiket magától nem talál meg. Látni, amint élvezettel megiszik egy hatalmas pohár frissen facsart narancslét. Együtt legózni (!). Elmenni biciklivel focira, látni, h egyre magabiztosabb az edzővel való kommunikációt illetően. Foci után itthon egy kedves Tündét magamhoz ölelni és puszilgatni. Átölelni a két nap távollét után visszatérő Apát. Látni a gyerekek örömét, ahogy Apát fogadják. Együtt elfogyasztani a Jutka készítette finom vacsorát. Lefekvéskor együtt imádkozni. Megbeszélni, h már csak kettőt kell aludni, és itt lesz Mama. Megnézni az alvó szépségeket. Várni a reggelt, h újra lehessen őket puszilgatni. (Ebben a pillanatban: kapni egy puszit a fejem búbjára a focimeccs-nézést épp befejezett, és kedvenc csapata győzelme felett örvendező Apától.) Arra gondolni, h már csak kettőt alszom, és itt lesz Mama...
Fentiek külön-külön is boldogságforrások. És ha mindez egyetlen nap alatt történik? Akkor már elgondolkodom, vajon megérdemlem-e...
