A cím megértését, és a történet szórakoztató olvasását segíti, ha ismeri valaki Karinthy "Ideges úr elalszik" című szösszenetét. (A gyerekeknek meséltem már belőle, de tegnap el is olvastuk, kétszer is, egyszer én, aztán Apa, és közben végig is csináltuk a leírtakat - felhőtlen családi móka :-)))
Vaksötétben, reggel 6-kor kitapogatóztam az ágyamból és kis híján beleütköztem a szobámba befelé sompolygó apró manóba. Hosszú haja volt, ebbül tudtam, hogy melyik gyermekem. Sajnos pocakfájásra panaszkodott. Hamarosan csatlakozott a panaszkodáshoz Süni is, aki már este sem volt virágos jókedvében. Optimistán (vagy egy kicsit naivan) azért mindkét gyermeket elengedtem iskolába. Lehet, h nem kellett volna. Az indulás pillanatától ui. a reggelünk egy akadálypályás futóversenyhez vált hasonlatossá.
Kezdődött azzal, h az autóban ülő gyerekekkel a garázsból kifelé tolatva kicsit elsodortam az autó tükrét. Apa kiabált, h álljak meg, majd tovább kiabálva és hadonászva adott instrukciókat, merre menjek, hogy tekerjem a kormányt, mert közben már a járda melletti két betontömb is fenyegető közelségbe került. Valahogy kievickéltünk, majd irány a buszmegálló. A busz a szokottnál korábban érkezett, ami önmagában még nem lett volna baj, de korábban el is akart indulni. Egy másik anyukával kórusban bizonygattuk, h mi a hivatalos indulási idő, és kértük a sofőrt, várja meg a többi gyereket is.
Buszmegálló után leparkoltam az uszoda előtt (merthogy péntek reggelente úszni szoktam). Amint az autóban ülve a Bendegúz tanítónénijének pötyögtem egy sms-t, azt hallottam, h "bang!!!". A mellettem - tisztes távolságban - álló autóba beszálló öreg tata csapta nekem a saját ajtaját. Felháborodva hőztam le az ablakot, és mondtam neki, h szíveskedjen figyelni. Mire ő megjegyezte, h szepágráv (c'est pas grave), azaz nem vészes, és majd legközelebb jobban figyel. A vén hülye miatt füstölögve indultam az uszoda bejárata felé. Közben esezmbe jutott, h a kontaktlencsémet az autóban hagytam. Na nem baj, majd legfeljebb kicsit homályosan látok, attól még lehet úszni.
Kisvártatva eszembe jutott, h az úszás után a mh-re felvenni szándékozott melltartómat is az autóban hagytam. Na nem baj, gondoltam még mindig, elvégre fel tudom majd venni a mh-i mosdóban. Csak amikor már átjutottam a pénztáron, és levetkőztem, vettem észre, h a táskámban az úszósapkám helyett egy ugyanolyan színű bikinialsó lapul (így jár, aki nem este nyugalomban rakja össze az úszócuccát, hanem a reggeli kapkodásban, a sarkában lihegő gyerekekkel próbálkozik). Na, itt már igazán elment a kedvem az úszástól, bár lehet az úszómestertől sapit bérelni, nem éreztem magam sapkabérlő hangulatban.
Irány haza, ahol 10 percnyi egéritatás után elkészültem, h bemenjek a mh-re biciklivel. Már minden rajtam volt, a kabáton a hátizsák, azon a láthatósági mellény, fejemen a sisak, bekapcsolt villogó lámpával. Egy gombnyomás a falon lévő távirányítón, majd gyors kislisszolás a már lefelé ereszkedő elektromos kapu alatt. Kint aztán teljes harci díszben körülnéztem, és megállapítottam, h a biciklim bennmaradt a garázsban.
Itt akár drámai véget is érhetne a történet, kitörhettem volna újabb sírásban vagy ilyesmi. Csakhogy Aranka már benn volt a házban, ráadásul nálam is volt kulcs a bejárati ajtóhoz, tehát hatalmas hahotázás közepette visszamentem, majd a garázson keresztül távoztam újra, ezúttal biciklivel együtt.
Bent a mh-en az egyik kollégával narancslevezve meséltem a csodálatos reggelem történetét, azzal fejezve be, h este borfesztiválra szeretnék menni, ezért szurkolok, h a gyerekek ne legyenek betegek, amikor is csengett a telefonom. Az iskolai ápolónő keresett, aki mellett ott pihegett a gyomorfájós Süni, és kérte, h menjek be érte. Következett az alig 10 perce véget ért film, csak visszefelé játszva: felvenni a biciklis harci díszt, le a garázsba, fel a biciklire, tekerni haza, átülni az autóba, és vágtatni be az iskolába.
Most itthon vagyunk, és megpróbáljuk humorosan leírni a történéseket (a gépelést Süni kezdte, a cím és az első két mondat után azonban megunta...)
