Ma elérkeztünk az egyhetes síelés feléhez, így ideje végre a blogon is hírt adni magunkról, néhány fénykép kíséretében. A többiek még odakint vannak, bár már lesben állok a szállodai szoba ablakánál, figyelvén, mikor érkezik Cirmos. Általában a fő feladatom őt figyelni, behozni, amikor befejezte, foglalkozni vele, amíg a fiúk megjönnek. Mert bizony a fiúk síelnek napkeltétől napnyugtáig - értsd: reggel 9-től, amikor nyit a felvonó, este fél 5-ig, amikor is bezár. Az oktatás csak 10-12 és 13.30-15.30 között van, de ez őket nem szokta zavarni. Sőt, a másfél órás ebédszünetből is legalább fél órát extra síeléssel töltenek. Nem is nagyon látok belőlük többet 1-1 csíknál, kivéve persze, amikor állnak (Bendegúzról csináltam is egy állóképet, bár akármelyik gyereket fotózhattam volna, ennyi cuccban felismerhetetlen).
Cirmicseknek az első nap kicsit nyögvenyelősen indult (saját maga mondta tegnap, valamilyen elbeszélésbe ágyazva: "... amikor felvittek a hegyre, és kiderült, h nem tudok síelni, ..."). Ez persze őt nemigen zavarta, vagy Apa, vagy az oktatóbácsi segítségére számíthatott mind a lesiklás, mind a felvontatás tekintetében. Tegnap azért már jobban alakultak a dolgok, volt sok szép lesiklás, szlalomozás is. Összebarátkozott egy vele egykorú kislánnyal, a szoros barátság jeleként a pisi-szünetben már azt is megbeszélték, h melyiküknek van Hello Kitty a bugyiján, ill. kinek van már szerelme :-) Na vele aztán volt nem kevés hámánykodás: amikor az egyik elesett, akkor a másik is direkt elesett, amikor az egyik elfáradtnak kiáltotta ki magát, akkor gyorsan a másik is fáradt lett. Mikor megunták a síelést, akkor hancúroztak a hóban.
[Hopp, megszakítom a híradást: épp most néztem ki az ablakon, és nem ám azt láttam, h Cirmi a hóban hancúrozik, hanem h sorban áll a felvonóhoz, mint a nagyok, a tanítóbácsi oldalán. Ez már valami!]
