Mármint az állást váltó kollégát a munkahelyen (nehogy vki véletlenül temetésre gondoljon). Évek óta hagyomány, h énekel a csapat. Mikor mi jut eszünkbe, kire mi passzol. Ismert dallamokat, megfelelően adaptált szövegekkel. Eddig magam is lelkesen részt vettem a dalárdában. A legutóbbi felkészülésből viszont kimaradtam, lévén a saját búcsúztatómról szó :-) Kíváncsian vártam tehát, mivel fognak leleményes kollégáim előrukkolni tegnap délután. Volt nem kis meglepetésem, mikor nemcsak egy, hanem három dal hangzott el! Mindenki ott volt, aki fizikailag nem volt akadályoztatva, még a főnök bácsi is pontosan érkezett, pedig azt egész egyszerűen SOSEM szokott. Ez már önmagában ajándék volt számomra. Aztán jött a speech-e, amiben végtelenül kedvesen és elismeréssel szólt. Ez megintcsak ajándék volt. Aztán jött az éneklés: szövegek alább csatolva, közismert, és közérthető (még az angolul nem tudóknak is vmennyire). Aztán jött a virágcsokor, a képeslap, és az ajándék hangverseny bónok... Kibírtam könnyezés nélkül, bár a végén a főnök bácsi csodálkozva kérdezte, h hogyan :-) A cukrászdában vásárolt csodaszép torták (csoki és málna) nemcsak csodaszépek voltak, hanem a jelek szerint finomak is, mert két pici darabka csokisat kivéve elfogytak (azt a két pici darabkát hazahoztam, és együtt felfaltuk Apával meg a gyerekekkel). Hatalmas sikere volt a házilag készült pogácsának, a túrósnak és a Nagymami féle "kockásnak" egyaránt!
9 év nagy idő egy munkahelyen, és magam számára a Hotel California jutott eszembe: "You can check out any time you like, but you can never leave..." Majd meglátjuk. Elvégre nem megyek messzire, csak 2 emelettel leszek lejjebb :-)
